Fölemelkedtél dicsőségben, Krisztus Istenünk – beszélgetés mennybemenetel ünnepéről

Ha a nem hívők szemével tekintjük az ünnepeinket, talán az a vád érhetni a mennybemenetelt, hogy ez a legmeseszerűbb mind közül, olyan megragadhatatlan, fizikai tudásunknak ellentmondó. Miért kell élnie Krisztusnak ezzel a látványos jelenséggel, hogy visszatérjen az atyához?

A mennybemenetel tulajdonképpen lezár egy hosszú folyamatot, mely valójában karácsonykor indult el. Ha ezt a kérdést őszintén tesszük fel, akkor ugyanezt megkérdezhetnénk az egész krisztusi műről is: miért nem váltotta meg az Isten egy csettintéssel a világot? Mert azt is megtehette volna. Vagy miért nem intézte úgy, hogy lejön egy pár légiónyi testet öltött angyallal, és rendet vág a világban?

De az Isten ennél sokkal titokzatosabb, és sokkal szeretetteljesebb, sokkal finomabb módot választotta: egy törékeny kisgyermekként megszületett erre a világra, és ezt az életet végigküzdötte minden bajával, minden bújával, minden nehézségével, egészen a halálig, mégpedig a kereszthalálig. És aztán persze ott volt a föltámadás a történetben, de azért ezt végig kellett csinálni.

Ez a nagyon nagy mértékű, példamutató sorsvállalás az emberiséggel az, ami Krisztusnak a pecsétjét rátette a megváltásra és az egész emberi történelemre. Egyszerűen az Isten ismer minket, ő teremtett minket, és tudja, hogy nekünk erre szükségünk volt. Ennek a kérdésnek a válasza felőlünk érkezik. Nekünk embereknek volt szükségünk rá, nekünk kellett az, hogy itt legyen köztünk az Isten Fia, hogy velünk együtt járja az emberi élet útját, és példát mutasson nekünk, hogy meghalljon értünk, föltámadjon értünk, hogy halállal legyőzze a halált. Ebbe a sorba illeszkedik bele ez a búcsúzás is, amely talán nem olyan búcsúzás, mint amilyenre elsőre gondolnánk.

Szóval, hogy miért kellett élnie Krisztusnak ezzel a látványos jelenséggel? Pontosan ugyanazért, amiért megtestesült, pontosan ugyanazért, amiért szenvedett, pontosan ugyanazért, ahogyan föltámadt: hogy nekünk a legnagyobb kérdéseinkre ezekben a cselekedetekben választ adjon.

A búcsúzásnál is egy küldetést ad. Nem vége van valamilyen történetnek. Krisztusnak minden olyan cselekedete, melyet végként lehetne értelmezni, ha jobban megnézzük, Krisztus esetében mindig egy kezdetet is jelent.

Itt például a tanítványok apostoli életének a kezdetét, akiket szétküld a világba, s 12-ből 11 vértanúhalált hal, Szent János apostol pedig késő öregségéig hűen egész életében szolgálja Krisztust.

A leglátványosabban akkor nem valósul meg az elvárásrendszerünk Krisztussal szemben, hogy milyennek is kell lennie a Messiásnak, amikor például bevonult Jeruzsálembe: annyira nem őt várják, annyira nem úgy várják, ahogyan megérkezik. Tehát van az emberben egyfajta ilyen elképzelés, valami idealizált világ, ami helyett ő valami egészen mást mutat. Például ahogyan a húsvéti alászállással megmutatja a mélységet, és aztán a mennybemenetellel, ennek ellentétes irányával pedig a magasságot, de mégis mi az, amire tanít minket ezzel az ellentétes iránnyal?

Az emberi fogalmainkkal próbáljuk körülírni Istennek a tevékenységét, és valahol a szentírási bölcsességnek a mosolyába botlunk bele, amikor ezeken gondolkozunk, hogy magasság, meg mélység, felszállás vagy leszállás. Szeretjük a dolgokat az emberi korlátaink közé beszorítva, antagonisztikus, kibékíthetetlen ellentétben vizsgálni, vagy igen, vagy nem, vagy fönn, vagy lenn, vagy lefelé, vagy fölfelé. Pedig az Isten – ahogy a Szentírás is fogalmaz – még a görbe vonalakon is tud egyenesen írni, tehát mindig meghaladja az Isten bölcsessége a mi elképzeléseinket, a mi keretrendszereinket.

Jézus is mondja egyszer, amikor föltekint: annyival magasabbak az én gondolataim a ti gondolataitoknál, mint amennyivel magasabb az ég a földtől. És ezt megtapasztaljuk minden egyes krisztusi csodában, még a föltámadás és a mennybemenetel csodájában is. És ennek tükrében ezek az antagonisztikus ellentétek eltörlődnek, és a helyükbe egy komplementer megoldás születik, melyben már nincsenek ellentmondások, hanem kiegészítik egymást az ellentétek. Ezt jelenti a komplementer gondolkozás, ilyen Krisztusé is, aki az istenségéhez nem ragaszkodva kiüresítette önmagát, egy lett az emberek közül. Ahogyan ezt a lefelé jövetelt meg tudta valósítani, ugyanolyan könnyedséggel és természetességgel valósította meg azt a felemelkedést, melyet az apostolok óriási csodának láttak a mennybemenetelkor.

És talán ez jól magyarázza azt, hogy bizony nekünk, embereknek sokszor meg kell haladni ezt a kizárólagos „és-vagy” gondolkozást, ezt az antagonisztikus megkülönböztetését a dolgoknak, és elkezdeni az Isten gondolataira ráhagyatkozva vagy rácsodálkozva a komplementerséget megtapasztalni.

Ez fontos lenne a lelki életünkben is, és amikor ezt az ünnepet szemléljük, ennek szerintem különleges jelentősége van.

Miért nevezzük ezt az ünnepet áldozócsütörtöknek is?

Igen, ez egy régi hagyományból ered. Ezt az ünnepet kezdetben, úgy tudom körülbelül a negyedik századig, együtt ünnepelték a pünkösddel, és csak később került át a negyvenedik napra, olyan 350 után, tehát a negyedik században.

Azóta külön ünnep lett belőle, mennybemenetelnek hívjuk. A görögkatolikusok egyébként mindig is így nevezték: „a mi Urunk mennybemenetele”, ez egy ősi elnevezés. Az áldozócsütörtök egy későbbi, igencsak elterjedt elnevezés, arra utal, ahogyan a katolikus tanítás fogalmaz, ez volt a húsvéti szentáldozás határnapja. És egyébként az elsőáldozásokat is ekkorra szoktuk időzíteni. Ez is egy nagyon szép, ehhez kapcsolódó szokás.

Hála Istennek nálunk, a vásárosnaményi egyházközségben is 15 elsőáldozó lesz, és ahogy így hozzákapcsolódik az áldozás, ez a mennybemenetel ünnepkör olyan különleges, szép ünnepi atmoszférát teremt az egyházban, amikor tényleg méltó módon tudunk a gyerekekkel együtt ünnepelni, akik először találkoznak ilyen módon a mi Urunk Jézus Krisztussal.

Utoljára az ünnep előtti délután hangozhat fel a Feltámadt Krisztus éneke, és az ebből fakadó köszönési forma is. Mire irányul innentől kezdve a figyelem? Miért nem maradhat meg a feltámadásnak ez az öröme az év további szakaszában a köszönésünkben, énekeinkben is tükröződve?

Nagyon aranyos a kérdésed. Szerintem az süt át belőle, hogy szereted a húsvétot, és hogy szeretjük a húsvétot ünnepelni, hogy nekünk ez egy öröm. Nem egy megpróbáltatás, egy felesleges takarítás, meg sütés-főzés, hanem nekünk az tényleg az élő hitnek a központja. Egy csoda, ami minden évben megtörténik, a hitünknek egy csúcspontja. Ahogy így hallom tőled a kérdést, kicsit a tanítványok jutnak róla eszembe, akik Krisztussal fönt vannak a hegyen, az ő dicsőségében, tulajdonképpen a mennyországban érzik magukat, és a maguk kis egyszerű, földi módján, a kis földhözragadt gondolkozásukkal azt mondják: „Uram jó nekünk itt lenni, maradjunk itt, csináljunk három sátrat. Egyet neked, egyet Mózesnek, egyet Illésnek”, és jó lesz minden, mert ez az igazi boldogság.

Valahol ezt érezzük, te is és valószínűleg nagyon sokan mások is húsvétkor, és ezért olyan furcsa búcsút inteni neki, hiszen valóban ez a lezárását jelenti ennek a fajta ünneplésnek az egyházban. Visszaváltunk a régi köszönésünkre, „Föltámadt Krisztus! – Valóban föltámadt!” helyett újra „Dicsőség Jézus Krisztusnak! – Dicsőség mindörökké!” hangzik. Már nem énekeljük annyit a húsvéti részeket vissza-vissza térve, ami nekünk különleges örömöt jelent. Ebben benne van egy búcsúzás. És ez a búcsúzás az egyik fő motívuma a tanítványoknak is, akik a hegyen búcsúzkodnak Krisztustól.

Nagyon-nagyon szép az ikon, mely ábrázolja ezt a jelenetet, és tényleg olyan szomorkodó, búslakodó tanítványokat látunk. Meg is lehet őket érteni, ugyanúgy, ahogy minket is, hiszen visszakapták Krisztust; azt hitték, hogy meghalt, de föltámadt. Negyven napon át megint együtt lehettek vele. Mindent visszakaptak, amire vágytak, és Akit ők szeretnek, Az újra élt, és akkor most mégis búcsút kell venni tőle. Mint ahogy mi is búcsút veszünk most egy időre, ezektől a különleges énekektől.

Ez a búcsú egy természetes folyamat, mint ahogy a halál is része az életnek, a búcsúzás is az örömnek a része valahogyan. De Krisztus a búcsúzásban sem búcsúzik el igazán. Mikor keresztelünk, olyankor is ott van az evangéliumi szakasz végén, de itt is Krisztusnak a szavai visszhangoznak a búcsúzáskor.

Nem azt mondja, hogy viszlát, jó volt, vagy mint a katonának mondják: öröm volt önökkel szolgálni, uraim, viszontlátásra. Nem.

Krisztus itt is egy előre mutató ígéretet tesz, nem is akármilyet, olyat, ami neked is hangzik, meg nekem is, meg minden egyes keresztény embernek, aki a mai napig hisz benne. Krisztus szelíden, de nagyon határozottan annyit ígér, hogy „én veletek leszek mindennap a világ végezetéig”. És ez egy olyan ígéret, mely azt támasztja alá, hogy bár Krisztus a földi valóságában nem lesz tovább jelen a földön, de jelenléte annál inkább kézzel fogható lesz: a Szentlélekben, az egyházban, ennek működésében – a szentségekben, a tanításban, a megváltás örömhírében, mindenben, amit Krisztus ebben a világban hagyott.

Egyébként minden vasárnap – mindegy, milyen ünnep van – Szent Liturgiát ünneplünk a föltámadás emlékére, az élő Krisztusnak a tiszteletére. És ilyen módon sosem búcsúzunk valójában. A föltámadt Krisztus éneklésétől, megvallásától természetesen elbúcsúzunk, de ennek ideje a húsvéti időszak, ami nem tarthat egész évben, hiszen akkor megszűnne létezni.

Ettől függetlenül ugyanúgy velünk marad ez az öröm, melyből táplálkozunk, mint ahogy Krisztus is az egész emberiségben ott van mind a mai napig, és ott is lesz, amíg világ a világ.

Az előbb utaltál erre a bizonyos búcsúzásra, mely az eljövendőre utal. Az Apostolok Cselekedeteiben az angyalnak a szavai is egy jövendölést fejeznek ki: „Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.” Ez a búcsúzás és ezek a jövőre vonatkozó szavak megváltoztatják a tanítványokat. A mi életünk hogyan változik meg ezek alapján?

Amikor Krisztusnak az útjáról beszélünk, akkor arra mindig nagyon fontos emlékezni, hogy Krisztus útja az mindig a mi utunk is. De ez újra és újra felülírja a mi földhöz ragadt gondolkozásunkat, ráadásul olyan mértékben írja át azt, amit az életről, a halálról, meg bármi fontos dologról gondolunk, hogy az fölfoghatatlan.

Krisztus az utolsó vacsorán azt mondja a tanítványoknak, hogy én elmegyek. Tamás rögtön értetlenkedik: nem tudjuk, hová mégy, hogy követhetnénk? – kérdezi. És Jézus csak ennyit mond: „én vagyok az út, az igazság és az élet”.

Az az út, amit Krisztus bejár, a születéstől a halálon át, a föltámadáson keresztül a mennybemenetelig, az nem csak egy egyszeri Krisztusi út, hanem ez a kitaposása egy útnak. Az az út, amelyen a keresztény ember jár. Mert az, hogy nekünk bejárásunk van a mennyországba, hogy nekünk megváltásunk van, ez nem természetes dolog. Mert mi a bűnben ezt elvesztettük, és Krisztus adta vissza a világnak ezt a megváltást. Ezért jött el az Isten Fia. És amikor ő a mennybe megy, ez nem csak egy vonal, ami összeköti az eget a földdel, hanem ott is marad.

Ez biztosít bejutást minden ember számára. Ez nyitja meg a mennyek kapuját.

Szóval, miben változtatja meg az életünket? Ez az esemény mindenben megváltoztatja. Ha ez nincs, ha Krisztus nincs, akkor semmi nincs. Ha pedig mindez igaz, amiben mi hiszünk, akkor mindennek van értelme, és mindig van remény. Ott állnak ezek a tanítványok. Nekik Jézus világosan elmondta, hogy menjetek, küldelek titeket, tegyetek tanítványommá minden népet. Jézus felmegy a mennybe, de akkor ezek a tanítványok ott ’bámulnak’.

A mai ember maga elé szeret leginkább bámulni, meg lefelé, ők akkor történetesen fölfelé bámultak, mert Krisztus után néztek, s rajta volt a tekintetük. Keresték őt, aki eltűnt, de ott maradt velük a küldetés. És ezt a küldetést életük végéig, az utolsó leheletükig szolgálták.

Megjelennek ott az angyalok, akik mondják: galileai férfiak, mit álltok itt, égre szegezett tekintettel? Ez akár nekünk is szólhatna a mai világban, hogy mit állsz egy helyben az életedben, még mindig a földre sütöd tekinteted. Miért nem mész és cselekszel Jézus Krisztus szeretetében, megbocsátásában, türelmében, adakozásában, gyógyításában, szeretetében, miért nem? Ez a hívás ott van mindannyiunk számára, ott az apostolokra is szinte rá kellett szólni, rájuk koppintani egy kicsit: hahó!, dolgotok van.

Ilyenek a krisztusi búcsúk, melyek arról biztosítanak, hogy soha nem kell Krisztus nélkül lenni. Más részről feladatot ad: mindenkinek.

Mert, kedves testvérem, nagyon sok ember vár arra a szeretetre, amit te tehetnél meg Jézus Krisztus nevében, hogy általad ismerje meg valaki az Istennek a szeretetét. Ez az evangelizáció.

És a feladathoz, mellyel megbíz minket, megkapjuk az erőt és energiát a következő ünneppel, melybe aztán átvezet minket: pünkösdkor ránkszáll a Szentlélek kegyelme.

Valóban, de ez egy új történet. Igen, így illeszkedik minden össze az Isteni tervben: megvan a példa, az út ki van járva, az üdvösség ki van váltva, ott vagyunk a lehetőséggel, megkaptuk a küldetést. De az Isten úgy bocsát teljesen útra minket, hogy megadja azt, amit csak ő tud megadni: a Szentlélek segítségében kipótolja a mi erőnket.

Hallgassa meg a beszélgetést podcast csatornánkon ERRE a linkre kattintva.

Szerző és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye, az interjút lejegyezte: Juhászné Szabó Erika

Nyíregyházi Egyházmegye