Találkozás a föltámadottal – Papp Miklós atya tárlatvezetése

A templom úgy legyen otthona Istennek, hogy a dicsőséges mennyei király és a földi, szegény Jézus is megtalálja a helyét – ezért is szeretem a fatemplomok egyszerű világát – kezdte a múzeum állandó kiállításának címére utalva Miklós atya. Vigyáznunk kell, hogy ne legyenek templomaink tolakodóan pazarok. A keresztényég egyszerű, szegény emberek között alakult ki. Péter kafarnaumi háza is ezt az egyszerűséget őrzi. 

Nagy Konstantin méltó helyre akarta emelni a kereszténységet, ezért a Hagia Sophiát egy palota pompájával ruházta föl, Jézust mint királyt ábrázolta. Aranyszájú Szent János azt mondta, olyan, mintha színházba mennének az emberek. Szorgalmazta, hogy ne csak külsőségekben, hanem a liturgiában is adjuk meg a pompát, dicsőséget az Úrnak. A pompát meg tudjuk adni, a dicsőséget is, de vigyáznunk kell, hogy ne legyünk túlzóak, giccsesek. A fa  fejezi ki legjobban a természetes szépséget, egyszerű, szikár méltóságot, így nézzünk a fatemplomokra. 

A keleti teológia szerint az ikon Istenre mutat, és kicsit háttérbe szorul az emberre kifejtett tanító hatása. Az ikon nyers fából készül, pántokkal van összefogva, hogy ne hasadjon szét, ezután lecsiszolják és festik. Mi magunk is ilyen nyers fák vagyunk – és mindannyian különbözőek. Ezt a nyers fát művelni kell, és pánttal összefogni. Ez a pánt a fegyelem. Enélkül szétesik életünk, családunk, munkánk. Az ikonokon a szentek tekintetét festik meg utoljára, mert az a legnehezebb. Ezért is böjtölnek az ikonfestők, mert az isteni tekintetet nem tudja akárki megfesteni. Az ikonok hátulja érdes, kidolgozatlan, elszíneződött. Ilyen a mi életünk is. Mindannyiunknak van tökéletlen oldala is. Igyekszünk tökéletesnek lenni, de képtelenek vagyunk azzá válni. 

Az ikonfestők gyakran azért nagyolják el az alakokat vagy arcokat, hogy ne azt nézzük, ne arra fókuszáljunk, amit látunk, hanem próbáljunk mögé látni. Karl Rahner német teológus mondta, hogy egész élete arról szólt, hogy fölhajtsa ezt a fátylat és mögé lásson. Aquinói Szent Tamás amikor erre ráérzett, abbahagyta az írást. Tolsztoj 50 évesen jött rá arra, hogy minden, amit írt, csak szalmaszál, és ő is abbahagyta az írást. Van egy jókezű festő ismerősöm, aki erdélyi kolostorokból hazatérve kisbaltával összevágta az összes ikonját. Kérdeztem tőle, hogy miért tette ezt. Azt mondta, a kinti ikonokat látva rájött, hogy az övéinek nincs tekintete. Egy szerzetes, aki egész nap „szemez” az Istennel, jól meg tudja festeni a tekintetet. 

Nem szabad, hogy az ikonjaink meseszerűek legyenek.  Az ikonon a teremtés, az élet drámája kell, hogy látszódjon, hiszen a mi életünk is dráma. Nem mosolygó Krisztust akarunk látni, hanem azt a drámai Krisztust, aki a mi életünk drámájában is velünk van. Egy ilyen ikon előtt megállva nem csupán emlékezni akarunk, hogy Jézus milyen szép dolgokat tett, hanem bekapcsolódunk a saját üdvtörténetünk drámájába. A híres svájci teológus, Hans Urs von Balthasar azt mondta, Isten felhív minket az üdvtörténetünk színpadjára, és együtt játsszuk a drámát.

Keresztelő Szent János ikonjáról Miklós atya elmondta: ő az előkészítő. Ő készítette elő tanításával és vértanúságával Krisztus érkezését. Az egész év folyamán többször is megemlékezünk életének eseményeiről. Azért fontos ez, mert folyamatosan szükségünk van arra, hogy bennünk is készítse elő az utat az Úrhoz.  A szegénység, tisztaság, engedelmesség hármasa rendívül fontos az életünkben. A keresztelő képét nézve látjuk az ő szegénységét, igénytelenségét is. De hogyan érhetjük el mi magunk a szegénységet, ha van polgári életünk, jövedelmünk, családunk? Nem élhetünk mindannyian szent ferenci szegénységben. Ehhez Miklós atya egy fontos támpontot javasolt:

mindig egy lépéssel, egy fokkal adjunk alább. A világ az ellenkezőjét diktálja: legyen mindened eggyel újabb, eggyel jobb. Nekünk nem kell szegénynek lenni, nem kell garasoskodni, de mindig egy picikét tudjunk lemondani, tudjunk lefelé nézni, visszafelé lépni.
„Az evangéliumi élet nem polgári jólét” – idézte Ferenc pápát. 

A kiállított liturgikus eszközökről beszélve elmondta: ezek a legdíszesebb kellékei a templomnak, hiszen ezek közvetlenül érintkeznek az Úrral. A pap is gyönyörű ingben, tiszta kézzel, méltóan végzi a szertartást, hiszen ő is érintkezik az Úrral. Ezek az Eucharisztiával érintkeznek. Az oltárra nem nyers búza és szőlő kerül, hanem kulturált, megművelt, szent. Az Eucharisztia azt akarja, hogy a nyers-kulturált-szent dinamikáját az életünkbe is vonjuk bele.
Ilyen például a munka. A nyers munka azért szükséges, hogy legyen mit ennünk, legyen miből befizetni a csekkeket. Kulturált szinten a munka önmegvalósítás, a talentumaink kibontakoztatása, a társadalom, a többi ember szolgálata. Szent szinten részt veszek a teremtésben. A teremtés nincs még kész, nincs lezárt teremtés. Minden nap teszünk hozzá egy téglát. A munkámmal részt veszek a teremtés folytatásában.
Vagy vegyük a szerelmet. Természetes, nyers szinten puszta szexualitást, kielégülést, szaporodást jelent, kulturált szinten polgári családot, boldogságot, szent szinten pedig a szentháromságos agapét.
Nézzük a szenvedést: nyers szinten azt mondjuk, ki kell bírni, kulturált szinten humanizáljuk a szenvedést, szent szinten pedig azt mondjuk, részt veszünk Krisztus szenvedésében, csatlakozok hozzá a kereszten, cipelem vele a keresztet.
Az Eucharisztia ezt a dinamizmust vetíti ki az egész életünkre. 

Az ereklyetartókról az életszentség jutott eszébe. Erről beszélve elmondta, hogy a görög szentség tökéletességet jelent. A bibliai szentség közel sem tökéletlenség, gondoljunk csak Szent Péterre. A bibliai szentség arról szól, hogy a nekünk adott kegyelmet megragadjuk és éljünk vele. Mi sem vagyunk hibátlanok. Gyarlók vagyunk, ikonunk hátulja piszkos, érdes, de a kegyelmet megragadva igyekszünk jó termést hozni, mint a szentek. 

A szenteltvíztartókkal kapcsolatban protestáns testvéreinknek magyarázta Miklós atya a szentelmények fontosságát. Mi, görögkatolikusok sok mindent szentelünk. Vizet, házat, búzát, traktorokat, és még sok mást. Nem a tárgyak imádásáért, hanem azért, hogy visszaadjuk ezek eredeti hivatását. Mert az egész világ, az egész kozmosz eredeti hivatása, hogy Istent dicsőítse.

A húsvéti ikon előtt a különböző ünnepekről beszélt. Fontos, hogy tisztában legyünk az ünnepek jelentőségével. Az ünnep nem emlékünnep. A káosz állandóan le akarja győzni a rendet, a vasárnap, az ünnep pedig találkozás a föltámadottal, a káosz legyőzőjével. „Tartsd meg az ünnepeket és azok megtartják a jövődet, irányban tartják az életedet!” A szemeink elől vannak, előre néznek, a jövőbe tekintünk. Krisztus pedig nem visszajött ebbe az életbe, hanem előrefelé támadt föl. Előre ment és kinyitotta az ajtót. Az ünnepeken visszafelé nézünk a múltba, de az valójában a jövőnkről szól. A mai ember „kilúgozza” az ünnepeket: finomakat főz, kitakarít, pihen, tévézik – de nem ez az ünnep lényege, az élet így csak lepereg, elnyeli a káosz. Olyan, mintha csak raknánk és raknánk a téglákat, életünk művét, de nem állunk meg időnként megnézni a tervrajzot, a haladást, aztán a végén valamilyen majd lesz ez a mű. 

Miklós atya gondolatainak záróakkordjaként az ikonosztázról beszélt. Ahogy mondta, ezer és ezer jelentés van egy ikonosztázon. Számára a férfiasság mintája is. A tetején a kereszt áll, alatta János, a legnagyobb teológus, aki a kereszt alatt vált teológussá. Nekünk, férfiaknak is teológusként kell a keresztet, a szenvedést elviselnünk. Borzasztó, ha egy férfi hisztizik a szenvedéstől. A szenvedésbe is teológiát kell ágyaznunk, fölemelni szenvedésünket Krisztus keresztjéhez, és akkor máris máshogy fogunk szenvedni. 

Az ikonosztázionon következnek a próféták, akik nem választották szét az isteni és emberi kőtáblát, hanem mindkettőt betartották. Nem megy úgy, hogy az Istennek megadjuk a tiszteletet, de az özvegyet, árvát, elesettet nem karoljuk föl. Ők szorgalmazzák az elesettek megsegítését. Izaiás azt mondja, „így szól az úr: Elegem van az égőáldozati kosokból, a hízott marhák kövérjéből! A bikák, a bárányok és a bakok vérében nem telik kedvem. Ki kívánja tőletek, hogy eljöjjetek, hogy megjelenjetek előttem, és tapossátok udvaromat? Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom! Újhold, szombat, ünnepi összejövetel? Nem tűröm együtt a bűnt és az ünneplést!” Férfitársaim, nem szabad csak a saját köreinkkel foglalkozni, a kerítésen túlra is tekintsünk! Az igazi férfi nem ledobálja magáról a keresztjeit, hanem újakat vesz föl, fölveszi másokét is. 

Lejjebb következnek az apostolok képei. A hit oszlopai voltak, akik vitték a hitet a szélrózsa minden irányába. A férfiaknak őket kell követniük. Sok férfi panaszkodik, hogy nem tud imádkozni. Pedig a férfilét kicsit összenézés az Istennel: Uram, csináljuk! Vigyük Krisztus ügyét, ő majd viszi a miénket! A vértanúkról énekeljük, hogy „a Te erődet bírván vitték végig az ügyet.” Megkapjuk Krisztus erejét, ha nem csak a saját kis köreinkben gondolkodunk. Az apostolok találkoztak a föltámadottal, és egyre szélesebb körben terjesztették ezt az örömhírt. 

Ha még lejjebb megyünk az ikonosztázionon Szent Miklóst látjuk, aki keleti egyházunk védőszentje is. Szent Miklós nem engedi, hogy nagyokat imádkozzunk, de a szegényekkel ne törődjünk. Tessék odafigyelni a szegényekre, a rászorulókra. De nemcsak aprópénzre kell gondolni, hanem személyes odafigyelésre, kapcsolatra, a lelkükkel való törődésre. Erre hív és ebben segít Szent Miklós is. 

Az egész ikonosztázionról csorog le ez az igazi férfiasság, mégpedig föntről, Krisztustól. És ez nagyon fontos ma, amikor a világban azt látjuk, hogy a férfiak, a férfi lét elnőiesedik. Nem csak öltözködésben, hanem viselkedésben is. Az látszik, hogy az a jó férfi, aki kedves, sohasem kiabál. Hát Jézus is ordított olykor! A nőies férfira nem lehet fölnézni, nem tud férfit nevelni a fiaiból, nem tud igazi vezető lenni otthon, a munkahelyén, sehol. Az igazi férfias lét misztérium. Ha fölnézünk a keresztre, ott látjuk, milyen a férfi. Aki másol helyett szenved, viszi a keresztjét, és kitárt karral szeret, mint Jézus. Sajnos imádság közben kiloptuk Jézusból a férfit, úgy imádkozunk hozzá, mint aki egy kedves Jézus, egy haver. Hát emberek, álljunk meg egy szóra! Jézus a legférfiasabb férfi, aki valaha létezett! És akkor fekve imádkozunk hozzá? Támasztjuk a padot a Miatyánk közben? 

Noha az ikonosztázon nincs erre utalás, de az utolsó gondolatmenethez, a tiszteletadáshoz, a szertartások és az Istennel való találkozások méltóságáról, a testi gesztusokról is szót ejtett Miklós atya. Nagyon fontosak a testi gesztusaink.

A testkultúrát mi a templomban tanuljuk. Odavisszük testünk nyers fáját, és ott szentelődik meg a meghajlás, keresztvetés, csókolás, térdhajlás által. A lelkünk ül ki a testi gesztusokra, és a testi gesztusok visszahatnak a lelkünkre. Nem mindegy, hogyan állunk imádság közben a templomban, hiszen szemtől szembe, közvetlenül beszélgetünk az Istennel. Ha keresztet vetünk, nem a mellkasunkon rajzolunk valami varázskört, hanem rendesen, tisztességesen, ujjainkat a szent jelentésekkel megtöltve rajzoljuk magunkra meghajolva a keresztet. Az a csók, amivel megcsókoljuk az evangéliumos könyvet, a keresztet. Hova sietünk vele? Csókoljuk meg úgy, ahogy nőt még sosem csókoltunk, hiszen az Istent érintjük ajkainkkal! És az evangéliumos könyv, az oltár, az ikon, a kereszt visszacsókol, visszahatnak legbenső énünkre, egész életünkre. 

A távol-keleti vallások azt tanítják, hogy a test csak porhüvely, csak a lélek számít, meg a nirvána, mégis komoly testkultúra van a szertartásaikon. Mi pedig, akiknek olyan Istene van, aki test lett és a mi testünkben lakozik, zsebre vágott kézzel állunk, meg támasztjuk a padot Miatyánk közben, meg dobáljuk magunkra hanyagul a keresztet?
Az emberek gyakran alulöltözöttek a templomban. Szatyorral a kezükben, farmerban járnak temetésre, aztán mennek a boltba. Emberek, ezen alkalmakkor az Istennel találkozunk, a misztériumban, a teremtésben van részünk, és akkor így jelenünk meg?

A teskultúrához nemcsak a viselkedés és az öltözködés tartozik hozzá, hanem a pihenés is. Nem attól leszünk jó keresztények, ha sosem pihenünk, sosem lazulunk. Jézus Krisztus is elfogadott egy kis luxust, amikor méregdrága olajjal mosták meg a lábát. Időnként tessék megadni a testnek egy kis pihenést, egy kis kényeztetést! Törődjünk a testünkkel, mozogjunk minden nap, akár egy kis séta, kocogás formájában, egész másképp fogjuk érezni magunkat. Ugyanilyen fontos a kikapcsolódás is, de fontos, hogy minőségi széppel töltődjünk föl! Nem a fesztiválokkal, sorozatokkal, könnyű esztétikával, hanem nehéz széppel: egyházi művészet, versek, komolyzene. A nehéz szép, a művészet mindig az ikon, az intelligens Isten felé mutat. Erre néha költeni kell, utazni kell hozzá, de a nehéz szép, a minőségi szép nem szórakoztatóipar, nem pihenés, hanem liturgia, találkozás az Istennel – zárta gondolatait Miklós atya. 

Szöveg és fotó: Király András / Görögkatolikus Metropólia

Nyíregyházi Egyházmegye