Érintő  – vasárnapi gondolatok Kicsák János atyával

Krisztusban kedves Testvérek!

Amikor Jézus arról beszélt, hogy az ember nem lehet próféta hazájában, nyilván azt is tudta, hogy nem csak azokhoz nehéz szólni, akik gyermekkorunktól ismernek vagy rokonok. Azokat is nehéz megszólítani, akik között évek óta szolgálunk, akiknek az életét megismerjük, akiket az ember az évek során megszeret. A mai evangéliumi szakasz, a mai ünnep, talán az egyik legnehezebben tanítható üzenet a mai világban, melyet egy papnak tolmácsolnia kell, hiszen könnyen adhat okot sértődésre. Ezúttal megragadom annak a lehetőségét, hogy most sokakhoz ismeretlenül szólok, de az evangélium mély őszinteségével.

A mai ünnep egy hosszú időszak lezárása, és egyúttal valami másnak a kezdete. A Nagyböjtünk, a Húsvét, a Mennybemenetel, a Pünkösd egyéni beteljesítője ez a mai nap. Miért? Mert Mindenszentek vasárnapja az én egyéni válaszom Krisztus szeretetére, hogyan élem ezután az életem. Milyen elkötelezettséggel, milyen határozottsággal, milyen áldozatkészséggel, akár emberi kapcsolataimban is. Azoknak a példája van a mai napon előttünk, akik valódi hűségről tettek tanúbizonyságot üldözések alatt, szegénységben vagy a hétköznapok állhatatosságában családjukban.

Sajnos, talán mondhatom általánosságban azt a tapasztalatot, hogy ma vesztésre állunk az egyénileg megvívott csatáinkban Krisztus ügyéért. A papságnak szomorú tapasztalat az, ami az Atyának fájdalmas seb, hogy nem csak nehéz időkben, de még a hétköznapokban sem hűségesek gyermekei.

Néhány példa, hogy mennyire képtelenek vagyunk Istent életünk közepére helyezni, mások, akár családunk ellenében. 

• Milyen érzés lehet az Atyának, mikor valaki azért nem jön templomba, mert haza jönnek a gyerekek? Vajon nem az Istent kellene választani a család helyett? 
• Milyen érzés lehet az Krisztusnak, mikor valaki Nagypénteken főzi a húslevest és a töltöttkáposztát, mert akkor van itthon a család? Talán nem Krisztus keresztáldozatára kellen emlékezni? 
• Milyen érzés lehet a Szentléleknek, mely át akar bennünket járni, ha megszokásból veszünk fel szentségeket, ha komolytalanul gyónunk vagy áldozunk? Az Isten iránti hűségünkbe nem kellene beleférnie az őszinteségnek, a valódi bűnbánatnak, a megtérésre való törekvésnek? 
• Milyen érzés lehet Istennek, hogy a fiatalok, akik korábban talán ministráltak, ifjúsági hittanosok voltak, a világ nyomásának engedve szabados életet élnek? Akiknek párkapcsolatában nincs helye Istennek, hiszen nem kötnek házasságot, csak összeköltöznek. Milyen érzés lehet Istennek, hogy keresztény szülők ezt nemcsak elnézik, hanem természetesnek tartják, sőt támogatják is?
• Ezt a sort sok minden mással lehetne folytatni, akár a munkahely kapcsán is – ha elválaszt Istentől, ha erkölcstelen, talán nem kellene más kenyérkereseti lehetőség után nézni?

Csak néhány kérdés, melyre mindenkinek magának kell válaszolnia. Egy dolog biztos, ha ilyen és ehhez hasonló viselkedéssel éljük meg kereszténységünket ne csodálkozzunk, hogy pünkösdi küldetésünk – Jézus tanításának eljuttatása a világ határáig – nem lesz sikeres. Ne csodálkozzunk, hogy gyermekeink, unokáink nem járnak templomba, hiszen pont mi mutatjuk azt, hogy számunkra ez annyira nem fontos, mi nem vagyunk elkötelezettek. Az Örömhír átadása pedig nem csak a papok feladata! Az Egyház mi vagyunk, együtt! Milyen képet alakítunk ki magunkról, ha a hétköznapok hűtlensége után vasárnap büszkén jelenünk meg a templomban? A papság sokszor esik vád alá, hogy képmutató – és kétségkívül van miért bűnbánatot tartania –, de vajon ebben nem mindannyiunknak van felelőssége? Nemcsak a papoknak kell megtartania a híveket, hanem a híveknek is a papot! Együtt vagyunk Krisztus újszövetségi népe!

Természetesen ezekkel a gondolatokkal nem viszályt szeretnék szítani a családokban, egyházközségekben. De mért nem élhetjük úgy életünket, hogy meggyőződésünket, hitünket nem adjuk fel? Az előbbi példáknál maradva, mért ne lehetne elmondani a családnak, hogy nekem mennyire fontos a vasárnapi Szent Liturgia, vagy mit jelent az életemben Krisztus és az Ő kereszthalála és feltámadása. Talán őszinte szavainkkal nemcsak azt értik meg, hogy mikor alkalmas vagy alkalmatlan minket meglátogatni, hanem példát mutatva ők is elkísérhetnek minket a templomba. Ezzel az őszinteséggel nézhetünk magunkba is, és törekedhetünk arra, hogy valóban Krisztus szeretetére válaszoljon szentségi életünk.

A fiatalokkal sem veszekedni kell vagy nekik esni, hanem rávilágítani, hogy az a templomi közösség, mely néhány éve még megnyugtatta őket és jól érezték magukat benne, később is biztonságot ad. A világ, amelyben a test csak egy termék, a lélek pedig csak sebeket szerez, soha nem nyújt kiegyensúlyozottságot. Biztonságot, kiszámíthatóságot az értékes élet keresése és megvalósítása biztosít. Nem támadni kell őket, csak beszélgetni velük és hiteles példát mutatni. Lássák hogyan imádkozik apa és anya, lássák, hogy a nagyszülők életét meghatározza a hit. Ha nem azonnal, de később biztosan meghatározza majd életüket a példánk.

Kedves Testvérek! Krisztus a mai napon beszámol arról, hogy viszályok lesznek miatta a családokban, a közösségekben. Ezek megoldását ránk bízza, de tudjuk, hogy soha nem pártolta azt, ha kardot ragadunk, ha vitáinkat hangos veszekedésekkel vívjuk. A mi fegyverünk az ima, a példamutató élet, a szeretet, a türelem és a megbocsátás. A mai napon azt kell határozottan eldöntenünk, hogy ezekkel az eszközökkel, de minden körülmény között hűségesen vívjuk meg harcainkat. Mert Mindenszentek vasárnapja az én egyéni válaszom Krisztus szeretetére! Az én válaszom, hogy hogyan élem ezután az életem.

Ámen.

Az elmélkedést meghallgathatja a különféle szolgáltatóknál.

Szöveg: Kicsák János, fotó: katolikus.hu

Nyíregyházi Egyházmegye