Kocsis Fülöp érsek-metropolita prédikációja a Nyíregyházi Egyházmegye zarándoklatán

Az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Ámen.

Kedves, jó Ábel atya, kedves paptestvérek, kedves zarándoktestvérek a Nyíregyházi Egyházmegyéből és máshonnan is, ahonnan ide érkeztünk!

Nagy öröm nekem, hogy osztozhatom ebben a nagy ünnepben, és Szent Pál szavait hozhatom ide: örülök annak, hogy meghívást kaptam, hogy egy kis lelki ajándékot juttathassak nektek, vagy inkább – ahogy Szent Pál maga is folytatja – egymást erősíthessük meg a hitben.

Ha már a Szentírást idéztem, a ma elhangzott Evangéliumból egy nagyon erőteljes, retorikai szónoklat-kezdettel indíthatnék.

Hiszen ezen a mai napon egyrészt pünkösd ünnepének az ünnepzárása van, holnap mindenszentek vasárnapja lesz, és ezen a május 25-én Keresztelő Szent János ereklyéi megtalálásának az emlékét is ünnepeljük.

János kapcsán hallhattuk Jézusnak ezeket a szavait az evangéliumban:

„Mit mentetek ki látni a pusztába? Széltől hajladozó nádat? Vagy mit mentetek ki látni? Finom ruhába öltözött embert? Aki finom ruhában jár, királyi palotában lakik. Miért mentetek ki? Prófétát látni. Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobbat.” Mt11, 7

Jézusnak ezek a mondatai arról árulkodnak, hogy tudott nagyon egyszerűen beszélni, nagy erővel, de nagyon szép szónoki eszközöket is alkalmazott.

Micsoda mondat ez! – „Mit mentetek ki látni?” És arra utal, hogy tudta: ha már kijöttetek a pusztába, ha már Jánost akarjátok hallani, akkor ott valami mocorog bennetek – hogy valami többet akarunk, nem csak a kényelmességet, nem csak a jólétet, nem csak a királyt akarjuk látni.

Mit mentetek ki látni? Profétát? Igen.

A lelkükből előhívja, hogy mi látni akarjuk a profétát, hallani akarjuk a hangját, mert tudjuk, hogy ő valami igazságot mond nekünk.

Nos, testvéreim, akkor Jézus szavain fölbuzdulva én is fölteszem a kérdést:

Mit jöttetek ki itt látni Máriapócsra? Miért jöttetek ide? Miért jöttünk ide Máriapócsra? Azért, hogy eltöltsünk egy kellemes délelőttöt? Valami jobb helyen talán ennél kellemesebben is eltölthetnénk ezt a délelőttöt. Vagy miért jöttetek ki, hogy megtöltsétek a hasatokat, hogy jól lakjunk, mert milyen jó érzés, tele hassal lefeküdni, egy nagyot sziesztázni? Bizonyára finom lesz majd az ebéd is, de nem biztos, hogy Máriapócsra kell jönni, hogy tele ehessük magunkat. Szóval miért jöttünk ide?

Sokkal többért.

Mondhatjuk: azért, hogy Máriával találkozzunk. Máriával akar ma mindenki találkozni? Igen. De közben egymással is találkozunk.

És Ábel atya azért hívta össze az egész egyházmegye papságát, híveit, munkatársait, hogy Máriával is találkozzunk, meg egymással is, hogy kölcsönösen megerősíthessük egymást a hitben.

Máriapócsra nagyon jó eljönni, amikor csöndes a templom, amikor nincsenek mások. És mindenki tudott erre buzdítani, ha csak megteheti, tegye meg, jöjjön el olyankor. Egész más az imaélmény, amikor csönd van a templomban, és a kegykép előtt imádkozhatom Máriához. És egész más, amikor nagy búcsúra, vagy ilyen nagy közösségi találkozóra összejövünk. Mind a kettőnek megvan a helye.

Mondhatnám, ez olyan, hogy tudjuk: fontos az egyéni imádság, és fontos a közösségi imádság is. Más jellege van, amikor csak csöndesen, egyénileg imádkozom például a Jézus imával, vagy valami más imádsággal, vagy amikor közösen, együtt imádkozunk. Mind a kettőnek megvan a maga ereje, egymást erősítik.

Ma, amikor sokan összejöttünk a Nyíregyházi Egyházmegyéből és máshonnan is, azért is jöttünk, hogy megerősítsük egymást a hitben. Mert amikor sokan akarnak találkozni Máriával és Márián keresztül az ő Szentfiával, Krisztussal, amikor sokan együtt akarunk részesülni az Urunk, Jézus testéből és véréből, milyen megerősítő az! Milyen nagy öröm, amikor ilyen sokan együtt vagyunk Máriapócson! Testvéreim, egymást a hitben nagyon meg tudjuk erősíteni. És ma erről szeretnék beszélni.

A gyermekek hitét a szülők erősítik. Meg a nagyszülők is. Néhányszor megbotránkoztattam embereket azzal, amikor azt mondtam, hogy a gyerekeket nem kell tanítani imádkozni. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a gyermekek természetes módon átveszik a szülők hitét. És hogyha a szülők imádkoznak, a gyermekek is imádkozni akarnak. Ha a kislány szeret belebújni az édesanyja cipőjébe, akkor szeret belebújni az ő bőrébe, az ő gondolkodásába is. Ha a kislegény szereti ellesni az édesapjának a mozdulatait, hogy hogyan dolgozik, akkor ellesi majd azt a gesztust is, azt a mozdulatot, amikor keresztet vet.

És abban a családban, ahol sokszor vetjük a keresztet, különösen mi, görögkatolikusok ősi hagyományainknak megfelelően, a gyerekek is a maguk természetességével sokszor vetnek keresztet, és nem csodálkoznak, hogy hányszor kell keresztet vetni, mert a szülőktől átveszik.

A nagyszülőknek egy kicsit más a feladatuk a hitátadásban, hogy úgy mondjam, nekik már szabad tanítani a gyerekeket. Mert ritkában találkoznak velük, nem biztos, hogy magától érthetően átveszik a magatartásmintát. Úgyhogy a nagyszülőknek, túl azon, hogy büntetlenül kényeztethetik az unokákat, megvan az a privilégiumuk, hogy ők taníthatják imádságra is őket.

„Tedd csak össze a kis kezedet, kisgyermekem, kisunokám. Nézd csak, így vetünk keresztet, így megyünk be a templomban, meghajolunk az Úr Jézus előtt” – és így tovább. Na persze, a szülők se tesznek rosszat, ha erre tanítják őket, de a szülők sokkal jobban figyeljenek arra, hogy a magatartásukkal vezessék rá az Isten szeretetére gyermekeiket. Persze a nagyszülők is.

Mert mit tudok átadni? A szív bőségéből szól a száj, mondja Jézus. És bármit is mond a szülő, a gyermek csak azt hallja ki belőle, ami a szívéből szól. Csak azt tudja eltanulni, ha jót akarjuk átadni neki. És ugyanúgy a nagyszülőktől is. De nem csak a családban tudjuk egymás hitét erősíteni.

Elmondok egy történetet.

Egy görög-katolikus ismerősöm, egy fiatal hölgy, új munkahelyére került, és ahogy az lenni szokott ilyenkor: nyilván bemutatkozott, összebarátkozott idegenekkel, beszélgettek egymással, és próbált beigazodni a munkaközösségbe. Különböző emberek vannak, van, akivel könnyebb barátkozni, van, akivel nehezebb, ahogy ez lenni szokott. És egy kicsit egyedül érezte magát, görögkatolikusként ebben a közösségben. Egyik alkalommal – talán már több hónap is eltelt –, egyszer, amikor egyik munkatársa lecsukta a számítógépet, a gépén azt a kis pici matricát látta meg, melyen ICXC Nika olvasható. – Te is görögkatolikus vagy? – Te is? Két görögkatolikus egymásra talált, és majdhogy nem egymás nyakába ugrottak. Csak erről a kis matricáról ismerték föl egymást. Nem merte egyik sem megvallani a hitét, a görögkatolikus egyházhoz tartozását.

Nyilván a munkahelyen nem azzal kezdjük, hogy ki van itt görögkatolikus, de azért szabad erről beszélni: hogy én Jézushoz tartozom, hogy keresztény vagyok. Sokszor olyan félénken, vagy inkább azt mondhatom, hogy gyáván nem merjük megvallani, hogy Krisztushoz tartozunk. Például a böjtben, nehogy megszóljanak, és inkább pénteken is megeszem a menzán a húst, amit ott adtak, egy kicsit hivatkozásnak is jó. Pedig lehet, hogy ezzel tudnám megerősíteni a másikat,

Például jövő héten, hétfőn kezdődik az apostolok böjtje. Görögkatolikus előírásaink szerint böjti időszakban nemcsak pénteken tartózkodunk a hústól, hanem szerdán is. Szerdán és pénteken nem eszünk húst.

Mondjuk egy munkahelyi étkezőben, ha valaki azt látja, hogy szerdán nem eszel hús, lehet, hogy rákérdez: te görögkatolikus vagy? Ez még mindig jobb, mint ha egy matricáról ismerjük fel egymást. És egymást tudjuk erősíteni. Te is hiszel Istenben? Neked is fontos az imádság? Te is görögkatolikus vagy. Egymás hitét nagyon nagy mértékben tudjuk erősíteni.

A másik hitének megerősítésének feladata leginkább, paptestvérek, a mi szolgálatunk része. Azért köteleződtünk el, hogy hitet ébresszünk, és hitet erősítsünk másokban. És atyának szólítanak bennünket, s bár nem szoktuk a híveket gyermekeinknek nevezni, legfeljebb lelki gyermekeinknek, de ugyanúgy működik, mint a családban a hitátadás. Nem merem azt mondani, hogy ne tanítsátok imádkozni a híveket, de sokkal inkább figyeljünk arra, hogy a magatartásunkból vegyék át, hogy hinni érdemes. A mi esetünkben hatványozottan igaz az, amit Jézus mondott: a szív bőségéből szól a száj. Gyönyörű szép dolgokat tudunk mondani az Evangéliumról. Nagyon szépen ki tudjuk fejteni a teológiai tanításokat, de azt hallják meg a szívek, ami a szívünkben van. Úgyhogy, amikor meg akarjuk erősíteni a híveinket, akkor nemcsak a prédikációra, katekézisre, a lelkipásztori szolgálatokra kell gondolni, hanem elsősorban arra, hogy én a magam hitét erősítsen meg, hogy az a szívből kihalló szó valóban az Istenről beszéljen. Úgyhogy, amikor idejövünk Máriapócsra, az egyházmegyei zarándoklatra, az egyházmegyei találkozóra, akkor egymást is kell, hogy erősítsük ebben. Hogy aztán, amikor hazamegyünk, a híveinket ebben a megerősített hitben tudjuk részesíteni, és tudjuk nekik továbbadni.

Nagy feladatunk tehát, hogy egymást erősítsük a hitben.

Ha már a paptestvérekről szóltam: a paptestvérek is tudják egymást erősíteni a hitben. Nagyon is fontos, hogy ez megtörténjék. Hogy ne csak egyedül próbáljuk megküzdeni a hitet, a papi szolgálatot, a nehézségeket, a küzdelmeket, a kísértéseket, hanem azt megosztva, egymást tudjuk erősíteni.

Ábel atya gondolatával teljesen összecseng az én álmom, hogy a papi közösségek imádkozó közösségek legyenek. Megerősíthetjük egymást abban is, hogy beszélgetünk, meghallgatjuk a másikat, tanácsokat adunk egymásnak. De a hitünk azzal erősödik igazán, ha közösen imádkozunk. Legyenek imádkozó papi közösségek, és akkor ennek a magatartás mintáját veszik át a hívek is, és természetes módon egyre erősödni fog az, hogy az imádság fog bennünket össze.

Az imádságon keresztül maga a Szentlélek az, amelyik összekovácsol bennünket az Isten nagy családjává. Amikor leszállt a pünkösdi Lélek az apostolokra, megerősítette őket, és olyan erővel tudtak prédikálni, mint Jézus. Hatalom volt a szavukban aznap, mintegy háromezer ember megtért.

De a Szentlélek leszállása nemcsak egyéni ajándékokat ad, hanem közösséget teremt. Ezért is mondjuk a pünkösdöt az egyház születésnapjának, mert megszületett az a közösség. Abból a tizenkét emberből, akiket Jézus magához hívott. Sajnos Júdás kiesett, de fontosnak tartotta Péter, hogy valaki még legyen közöttük, hogy a közösség teljes legyen, hogy azt a közösséget, amit Jézus szervezett, abból ne hiányozzon senki. Így maguk közé válaszolták Mátyást, hogy az apostolok testülete teljes legyen. Ez a közösség tudott aztán egyházközösséget elindítani.

A pap testvérek közössége tudja az egyházi közösségeket igazán építeni. Drága parókus atyák, drága atyák, senki sem magányos farkas. Közösen tudjuk továbbadni a hitet. Egymást erősítsük, egymás iránti szeretetben, egymással való közös imádságban. Ezt a hitet tudjuk majd továbbadni a híveinknek.

Azért jöttünk Máriapócsa, hogy megerősítsük egymást a hitben, hogy a hitben kölcsönösen mindenki a sajátját adja hozzá. Így tudjuk megvalósítani azt a csodálatos, hatalmas nagycsaládot, amit az Isten elgondolt, amikor egyházat szervezett.

Mindent megad a Szentlélek, egyházi gyülekezeteket létesít, profétává avat, gyógyító hatalmat ad… Kérjük a Lélek ajándékát önmagunk számára, de még inkább, egész közösségünk számára, hogy görögkatolikus egyházunk valóban az Isten családja legyen. Ámen.

A beszédet meghallgathatja podcast csatornánkon is.

Nyíregyházi Egyházmegye podcast csatornája a honlap médiatárában

Podcast csatornánk a Spotify-on

Fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye