Érintő - vasárnapi gondolatok Egri Tibor atyával

Mt 4,18-23

Kedves Testvéreim!

Rögtön az elmélkedésem elején magyarázattal tartozom. A címben a bizalomra, mint erényre hivatkoztam. És igaz, hogy a bizalom a szó szoros értelmében nem tartozik az erények közé – ezért is az idézőjel –, ám azt gondolom, hogy mégis ekként tekintsünk rá. Hiszen az erény, mint gyakorlással megszerezhető készség jellemzője, hogy bárki számára elsajátítható. Ezen kívül szükséges az ember lelki-szellemi fejlődéséhez. Végső soron pedig közelebb hozza az egyént önmagához, embertársához és legfőképpen Istenhez. Éppen ezért nyugodtan beszélhetünk a bizalom „erényéről”, hiszen ugyanazt a hatást éri el gyakorlással, mint a többi isteni ajándék is.

Természetesen a mai elmélkedésünkben nem morálteológiai fejtegetésekkel szeretném kedves Testvéreim idejét rabolni. Sokkal inkább egy napjainkban sajnálatos módon kihalófélben lévő, ám mégis létszükséglet szintjén álló emberi tulajdonságra, a bizalomra irányítanám figyelmünket. Számomra egy olyan, törékeny valóság az istenes erények körül, mint a drágakövek foglalata. Körül fonja és eggyé formálja az erényeket, mint a drága ékköveket az arany foglalat. Hiszen gondoljunk csak bele: mit ér bizalom nélkül a hit? Hogyan tudok hinni valakinek, ha nem bízom benne? Ha nem hiszem el, hogy jót akar nekem? Ha folyton csak sanda pillantásokat vetek rá? Ugyanígy van a remény erényével. A remény bizalom nélkül nem létezhet. Ezzel a reménnyel megyünk el orvoshoz, mert bízunk benne, hogy tapasztalata, szaktudása miatt meg tud gyógyítani. Bizalommal telt reménnyel indítja útra a szülő a gyermekét mikor bízik benne, hogy a szeretet, a törődés, amit belé plántált az új életében bőséges gyümölcsöt fog hozni. A szeretet és a bizalom kapcsolata pedig még kézenfekvőbb: bízom benned, mert szeretlek és szeretlek, mert bizalmamra méltónak találtattál. Így épül egymásra az isteni erények és a bizalom foglalata. Ha pedig ezt megértjük, akkor mindjárt világossá válik a mai evangélium, amelyben arról hallottunk, hogy Jézus meghívja tanítványait, hogy munkatársai legyenek az üdvösség örömhírének hirdetésében.

Amikor sok évvel ezelőtt először olvastam a Szentírás ezen szakaszát, őszintén meg kell, hogy mondjam, merültek fel bennem kérdések. Hogyan kérhet Jézus ilyen nehezeket számára ismeretlen emberektől? Miért pont őket választotta? És ők hogyan mondtak azonnal igent egy egész életüket fenekestől felforgató meghívásra? Nem féltek? Nem voltak kétségeik és kérdéseik? Biztos voltam benne, hogy én azért egy pár tisztázó kérdést feltettem volna Jézusnak. Ki is vagy Te? Miért kérsz tőlünk ilyet? Mi lesz a családunkkal, a munkahelyünkkel? Hol fogunk lakni? És még sorolhatnánk tovább a bennünk felmerülő kétségeket, aggodalmakat. Szerintem a tanítványokban is felmerültek ezek a kétségek. De ezek homályát teljesen átragyogta az előttük álló, akkor még ismeretlen Jézus személye. És ez a személy már a meghívásukban, abban a néhány hívó szóban is azt sugározta: bennem bízhattok. Tudom, és ismerem kétségeiteket, de ismerem a rájuk adott válaszokat is! Tudom, hogy megrémültök az ismeretlentől, de én veletek együtt járva oszlatom el a sötétséget. Bízzatok Bennem! És ez a megelőlegezett bizalom, a Jézusból áradó hit-remény-szeretet képessé tette őket, hogy mindent ott hagyjanak és kövessék a Mestert. A Fényt, a világosságot. Milyen ereje volt Jézus szavainak és hívásának! Milyen ereje van az ember és Isten közötti bizalomnak. Hiszen a meghívást a bizalom foglalta örök és szétszakíthatatlan egységbe. Isten bizalma ez az emberek felé. Mert

Jézus bízott az egyszerű halászemberekben. Bízott bennük, hogy mernek igent mondani a meghívásra. Hogy mernek Vele együtt belevágni ebbe a hatalmas, világmegváltó kalandba. A tanítványok pedig bíztak a Mesterben. Bíztak benne, hogy aki meghív, az tudja, hogy merre visz az út. Bíztak benne, hogy aki feladatot ad, az erőt is ad hozzá. Bíztak benne, hogy aki keresztet ad, az a húsvétot is megengedi, hogy meglássák. Ez a kölcsönös bizalom pedig csodálatos új utakra vezette őket, a világnak pedig üdvösséget ajándékozott. 

Nekünk, ma élő embereknek is fontos tanúsággal szolgál a tanítványok meghívástörténete. Sajnos sokszor érezzük, hogy mintha a bizalom kikopófélben lenne a mai világban. Nem merünk bizakodni, másokat bizalmunkkal megtisztelni, mert félünk a kiszolgáltatottságtól, a sebezhetőségtől. És amikor a bizalmatlanság falát építve magunk köré behúzódunk biztosnak vélt „elefántcsont”-tornyunkba, akkor lassan észrevesszük, hogy nem csupán a bizalmat vesztettük el, hanem egyben hitünket, reményünket és szeretetünket is. Mit tehetünk? Igenis,

fel kell vállalnunk a bizalommal járó sebezhetőséget és kiszolgáltatottságot. Akkor is, ha lesznek, akik visszaélnek vele. Ha lesznek, akik megcsalnak és kihasználnak. Ebben a harcban pedig maga Isten küzd mellettünk és velünk. Ő, aki szintén bízott az emberekben, még ha érte töviskoronát és keresztet is kapott. Bizalma mégis töretlen maradt, mert tudta: az üdvösségért nem kár még ilyen áldozatot is hozni! Nekünk sem kár. Mert sebeken és csalódásokon keresztül mi is megtaláljuk már itt a földön Istent, embertársunkat és önmagunkat, akikért nem kár sebeket szerezni és akik méltóak lesznek már itt a földön az örök és teljes bizalmunkra!

Ámen.

Az elmélkedést meghallgathatja a különféle szolgáltatóknál.

Szöveg: Egri Tibor, fotó: P. Tóth Nóra / Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye