Véghseő Tamás székfoglaló előadása a Szent István Tudományos Akadémián

Június 3-án székfoglaló ülést tartottak a Szent István Tudományos Akadémián Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dísztermében. Ekkor tartotta meg akadémiai székfoglaló előadását Véghseő Tamás atya, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola egyháztörténész-professzora, az MTA-SZAGKHF Lendület Görögkatolikus Örökség Kutatócsoport vezető kutatója.

Az alábbiakban Véghseő Tamás, az akadémia rendes tagja Bizánci rítus, katolikus hit, magyar identitás – Görögkatolikus magyarok útkeresése a 19–20. században című székfoglaló előadásának rövid összefoglalóját adjuk közre.

Az előadás visszanézhető az akadémia YouTube-csatornáján.

2015. március 19-én Ferenc pápa az In hac suprema kezdetű apostoli konstitúcióval megalapította a Magyarországon élő bizánci rítusú Krisztus-hívők saját jogú metropolitai egyházát. A köznyelvben Görögkatolikus Metropóliaként ismert új egyházi entitás létrehozása a magyar görögkatolikusok mozgalmas és hányattatott történelmében fontos mérföldkő, ami jelentőségét tekintve a Hajdúdorogi Egyházmegye megalapításához (1912) hasonlítható.

Ferenc pápa az In hac suprema konstitúcióval egyidejűleg kiadott másik négy rendelkezést is, melyekkel hasonló intézkedéseket foganatosított: a Hajdúdorogi Egyházmegyét főegyházmegyei (De spiritali itinere), a Miskolci Apostoli Exarchátust egyházmegyei rangra emelte (Qui successimus), illetve létrehozta a Nyíregyházi Egyházmegyét (Ad aptius consulendum). E két utóbbit szuffragáneusként a főegyházmegye alá rendelte, melynek érsekévé az addig hajdúdorogi püspököt, Kocsis Fülöpöt nevezte ki, aki ebben a minőségében egyben a sajátjogú metropolitai egyház metropolitája is. Ezeket az intézkedéseket a Szentatya a magyar görögkatolikusok egyházi életének töretlen fejlődésével indokolta, és az új egyházszervezeti berendezkedéssel a további fejlődés lehetőségét kívánta biztosítani.

Székfoglaló előadásában Véghseő Tamás a magyar görögkatolikusok történetének kezdeti szakaszaira fókuszálva azt mutatta be, milyen távoli történeti előzmények vezettek a 2015-ös egyházszervezeti változásokhoz; honnan indult a magyar görögkatolikusok közössége, és hogy hogyan, milyen viszontagságok és megpróbáltatások közepette fejlődött ki az a sajátos magyar görögkatolikus identitás, melynek három alappillére: a bizánci rítus, a katolikus hit és a magyar önazonosság.

Az előadó elsőként a magyar görögkatolikusok származásának kérdését vizsgálta.

A 18. század második felére a mai Északkelet-Magyarország területén a korszak társadalmi, gazdasági és demográfiai változásainak következtében létrejöttek olyan telepített görögkatolikus közösségek, amelyek asszimilációs folyamatok eredményeként magyar nyelvűek és identitásúak lettek. A régió legnagyobb görögkatolikus közössége, Hajdúdorog esetében ez a folyamat már a 17. század során lezajlott, de Szabolcs vármegye esetében a Rákóczi-szabadságharc utáni évtizedekben vált jellemzővé.

Bár Szabolcs vármegye nagyon jelentős emberveszteséget szenvedett el, magyar jellegét megőrizte. Ezért a falvakba betelepített ruszin, és kisebb részben román görögkatolikus népesség hamar elindult a nyelvi asszimiláció útján. Ám ezek a közösségek nemcsak asszimilálódtak, hanem maguk is asszimiláltak, de elsősorban nem nyelvi, hanem vallási értelemben. Így helyi szinten etnikai magyarok is görögkatolikussá lettek, ami felgyorsította az érintett közösségek nyelvi asszimilációját.

Amikor a 18. század végén Magyarországon elindult a nyelvújítás mozgalma, ezekben a közösségekben már általánosan elterjedt jelenség volt az, hogy a templomi szertartások liturgikus nyelvét – az ószlávot vagy a románt – már csak a lelkész és a kántor értették, míg a nép egyáltalán nem tudott bekapcsolódni az imádságba. Mivel a Munkácsi Egyházmegyében Bacsinszky András püspök éppen ezekben az években kezdte el szorgalmazni a templomi népének fejlesztését és a hívek bekapcsolódását a liturgiába, a hivatalos liturgikus nyelv nem értésének problémája egyre égetőbbé vált. Az érintett közösségek alapvetően református többségű régiókban éltek, ezért a református egyház népnyelvi liturgikus gyakorlata is ösztönzőleg hatott rájuk.

A magyar görögkatolikus egyház akkor „születik meg”, amikor a hivatalos ószláv vagy román liturgikus nyelvet nem értő közösségekben megszületik az igény arra, hogy templomaikban a magyar nyelvet használhassák liturgikus nyelvként. Ezt az igényt leginkább Hajdúdorog tudta képviselni, mivel a 13 vármegyére kiterjedő Munkácsi Egyházmegye legnagyobb létszámú görögkatolikus közössége volt.

A Hajdúdorogon bevezetett „magyar liturgiát” idővel mintegy 45–50 parókián kezdték el különböző mértékben alkalmazni, az 1790-es évektől kezdődően elkészült kéziratos liturgiafordítások segítségével.

Az alapvetően lelkipásztori igényhez kapcsolódott egy másik tapasztalat is: a reformkor és a nyelvújítás kora a magyar nemzeti érzés kiteljesedésének időszaka, melyben a magyar identitású görögkatolikusok is keresték a helyüket; ugyanakkor a templomaikban használt hivatalos liturgikus nyelvek miatt a többségi társadalom megkérdőjelezte magyar identitásukat, és a közbeszédben az „orosz/muszka” vagy „oláh” jelzőt kapták, amit egyre inkább társadalmi stigmaként éltek meg. A társadalmi stigmatizációtól való szabadulás igénye a magyar görögkatolikusok mozgalmának egy fontos katalizátora lett.

A mozgalom elsődleges célkitűzése a magyar nyelv liturgikus használatának engedélyeztetése volt. A helyi közösségek szintjén spontán kialakult liturgikus újítás alapja az a meggyőződés volt, hogy a keleti egyházban megengedett a népnyelv használata, amennyiben azt a helyileg illetékes püspök jóváhagyja. Közeli példa volt erre a román görögkatolikusok példája, akik úgy használhatták a népnyelvet, hogy az nem tartozott az Egyház hivatalos liturgikus nyelvei közé. A románok példája alapján a magyar görögkatolikusok sem akartak többet, mint ami nekik engedélyezett volt. Az 1840-es évekre azonban világossá vált, hogy a liturgikus nyelv megváltoztatásának kérdése nem a megyéspüspökök kompetenciájába tartozik.

A sorozatos tiltások és a római katolikus felsőklérus ellenállása miatt a magyar görögkatolikusok körében kialakult az a meggyőződés, hogy a magyar nyelv szentszéki engedélyeztetését csak egy külön magyar görögkatolikus egyházmegye püspöke érheti el. 1868 áprilisában Hajdúdorogon sor került az első magyar görögkatolikus országos kongresszusra, mely zászlajára két elérendő célt hímeztetett: magyar liturgia – magyar egyházmegye.

A legfőbb cél elérését, vagyis a magyar liturgia engedélyeztetését elsősorban a római katolikus püspökök félelme akadályozta. A püspökök attól tartottak, hogy a római katolikus hívek is hasonló igénnyel lépnek fel, ami az etnikailag vegyes plébániákon komoly zavarokhoz vezethet, és a nemzetiségi kérdést „beviszi” a templomokba. Ez a félelem olyan erős volt, hogy amikor

1881-ben Ferenc József király elhatározta, hogy megalapítja a Hajdúdorogi Egyházmegyét, a katolikus püspöki kar megakadályozta a terv végrehajtását.

A millennium évében – erős református politikai támogatással és nagy sajtónyilvánosság mellett – a magyar görögkatolikusok a pesti Egyetemi templomban magyar nyelvű liturgiát végeztek. Ennek eredményeként a Szentszék hivatalos vizsgálatot indított, és elfogadva a Magyar Katolikus Püspöki Kar álláspontját és a román görögkatolikusoktól érkező információkat, amelyek szerint magyar görögkatolikusok nem is léteztek, csupán a magyarosító budapesti politika eszközei; szigorúan megtiltotta a magyar nyelv liturgikus alkalmazását. Válaszként a magyar görögkatolikusok 1900-ban szentévi zarándoklatot szerveztek Rómába, melynek egyik fontos következményeként a szentszéki döntéshozók számára világossá vált, hogy a magyar nyelv liturgikus használata akkor már egy évszázadra visszanyúló hagyomány volt, és nem egy új, politikai okokból bevezetett újítás. A Szentszék ugyan nem vonta vissza a szigorú tiltó rendelkezéseket, de a zarándoklat után már hallgatólagosan eltűrte a magyar liturgiát.

A magyar görögkatolikusok mozgalmát 1896-tól kezdődően beárnyékolta a politikai érdekeknek való kiszolgáltatottság. Magyar görögkatolikus egyházmegye csak a kormányzat támogatásával jöhetett létre, de a liturgikus nyelv kérdése is átpolitizálódott. Ennek hátrányai leginkább a Hajdúdorogi Egyházmegye 1912-ben történt felállításakor váltak nyilvánvalóvá. Maga az egyházmegye-alapítás kezdeményezése is Ferenc József király részéről az aktuálpolitika egyik mozzanata volt, és a véderőtörvény parlamenti vitájának szövegkörnyezetébe illeszkedett. Ennél is súlyosabb következményekkel járt a politikum beavatkozása a Hajdúdorogi Egyházmegye parókiáinak kijelölése során. Ekkor a kormányzat olyan nemzetpolitikai célokat határozott meg, melyek jelentős érdeksérelmet okoztak a román görögkatolikusoknak, de valójában a magyar görögkatolikusok érdekeivel is ellentétesek voltak. Az új egyházmegye hivatalos liturgikus nyelve nem a magyar, hanem a magyar kormány javaslatára az ógörög lett. A politikai célok előtérbe kerülésének tragikus következménye lett az 1914-es debreceni bombamerénylet, valamint a magyar görögkatolikusok évtizedeken át tartó megbélyegzése a nemzetközi egyházi térben.

Azok a finanszírozási feltételek, melyek mentén a magyar kormány és a Szentszék megegyezett, a Hajdúdorogi Egyházmegyét és ezáltal a magyar görögkatolikusokat teljes mértékben kiszolgáltatottá tette az állammal szemben.

Míg 1912-ben a Hajdúdorogi Egyházmegye a Magyar Királyság nyolcadik görögkatolikus egyházmegyéje lett, a trianoni békediktátum eredményeként Magyarországon csak egy görögkatolikus püspöki székhely, a parókiáinak felét elvesztő Hajdúdorogi Egyházmegye nyíregyházi központja maradt.

Ez a jelentős, megrázkódtatásszerű változás – különösen a Miskolci Apostoli Kormányzóság 1924-ben történt felállítása után – ugyan megvetette a magyar görögkatolikus egyházszervezet további fejlődésének alapjait, de egyúttal hosszú időre konzerválta is az aktuális államhatalomnak való kiszolgáltatottságot.

Forrás: Szent István Tudományos Akadémia, fotó: Merényi Zita / Magyar Kurír

Nyíregyházi Egyházmegye