Érintő  – vasárnapi gondolatok Beregi István atyával

Mt 19,16-26

Krisztusban Kedves Testvérek!

Amikor ez a gazdag ifjú Jézushoz fordul, és azt kérdezi: milyen jót kell megtennie, hogy az örök életre jusson, Jézus kérdése az: „Mit kérdezel engem a jóról? Egy a jó: az Isten.” Jézus rögtön tisztázni akarja azt, ami valóban döntő, hogy az ember hogyan gondolkodik. Azt a gondolkodásmódot akarja tisztázni, ahogyan kérdezünk ezekkel kapcsolatban. Mert nagyon fontos, hogy a jóról Istent kell kérdezni.

Isten a jóság forrása, Ő az, aki egész lényében a jóságot mutatja felénk. És ha nem nála, hanem máshol keressük, akkor valójában eltévesztjük a jót. Ha az emberi gondolkodásmódban keressük, ha ugyanúgy csak emberi szerzőket, emberi gondolkodókat kérdezünk meg, akkor sajnos nagyon sokszor azt látjuk, hogy más utat mutatnak. Milyen sokszor halljuk, hogy másképp kellene, hogy történjenek dolgok. Istennek másképp kellene irányítania a világot. Milyen sokszor hallunk ilyen kifejezést: „Tégy jót és ellenséget szerzel magadnak". Vagyis a jóságnak nem az Isten által mutatott útját tárják elénk ezek a gondolatok. És ezért fontos, hogy az ilyen emberi gondolkodásmódot is tisztázzuk. A jóra koncentráljunk, vagyis Istent kérdezzük, a Jót. Az Ő üzenetéből tájékozódjunk, tőle tanuljunk, hozzá forduljunk, hogyha a jóságról van szó.

Aztán Jézus elmondja és megmutatja a parancsok útját, hiszen ennek a gazdag ifjúnak erről beszél, főleg az emberszeretet parancsairól. És feltehetjük valóban a kérdést: mit jelent vallásosnak lenni? A parancsok megtartását. Hiszen később Jézus hozzáteszi, hogy mi az, amitől meg kellene szabadulnia ennek az ifjúnak, aztán „jöjj és kövess engem”.

Ugyanígy látjuk a farizeus és a vámos imádságánál, hogy önmagában a parancs megtartása még nem eredményez feltétlenül nyitott szívet. Hiszen az élet fejlődik, és a vallásos életnek is kell fejlődnie. Önmagában a parancsok megtartása egy nagyon szép út. Melyik fontosabb? Az, hogy az ember tovább tudjon lépni, ne úgy engedelmeskedjen, hogy esetleg nem is szereti azt, akinek engedelmeskedik, hogy valóban az Istennel való kapcsolatomnak minőségén legyen a hangsúly. Ezért fontos néha felismerni azt, hogy az előre lépésnek, a tovább lépésnek vannak gátjai. A gazdag ifjúnál a vagyon ez a gát. De oly sokszor láthatunk példát arra, hogy akár a harag kötelékei, akár a félelem, ami esetleg Istennel szemben gyermekkorban elültetődött az ember lelkében, vagy akár a gőg, akár egyfajta szerepnek a megjátszása, amivel ámítani akarunk, vagy az irigység, a fösvénység. Ezek mind, mind megakadályozzák azt, hogy az ember előrébb tudjon lépni.

És a kérdés, amit a végén az apostolok föltesznek, hogy ki üdvözülhet? Ez megint egy olyan kérdés, amelyik nem jó irányból hangzik el. Hiszen alapvetően nem az ember érdeme az üdvösség, hanem Isten ajándéka. És ezért Jézus ott is újra és újra megfordítja, és a középpontot akarja fölmutatni, hogy az igazi kérdés nem az, hogy ki üdvözülhet. Ki az, aki üdvözíthet? Ki adja az üdvösséget? És ki az, aki üdvözülhet? Az, aki megtanulta elfogadni Isten ajándékait. Aki itt a földi életben azon törekszik, hogy a vele való kapcsolatból éljen. Mert a súlypont Istenben van. És éppen ezért nem az érdemvallásosság az elsődleges, nem az, hogy legalább eggyel több jótettünk legyen, mint rossz tettünk, hanem az, hogy Istenhez forduljunk. Ha válságos időszakaink vannak, az arra mutat rá, hogy tovább kell lépnünk, előrébb kell lépnünk.

Ez a gazdag ifjú végül elmulasztja ezt a lehetőséget, amit Jézus kínál a számára, visszautasítja a lehetőséget. Hadd folytassam André Louf szavaival: de Jézus nem esik kétségbe. A fiatalember ezt a lehetőséget elmulasztotta, de van még esély. Egyébként, amikor Jézusról van szó, mindig van még lehetőség. És ez minden hívő életére igaz. Istennel való kapcsolatunk legtöbbször elszalasztott alkalmak szánalmasan hosszú sorából áll. De Isten sohasem esik kétségbe. Ami valószínűtlen, sőt lehetetlen az ember számára, például, hogy a teve átmenjen a tű fokán, az Istennek mindig lehetséges.

Az embernek először arra van szüksége, hogy elszalassza az alkalmat, elvétse az első Istentől kapott esélyt, míg aztán egyszer már nem tud ellenállni, amikor megragadja a végtelenül türelmes Isten. Akárkik vagyunk is, és bárhol járjunk is a lelki élet útján, valami mindig hiányozni fog: hogy egészen közelről tudjuk követni Jézust. Valami mindig megterhel bennünket a szüksége szükségétől, a tudott bensőséges szeretetétől. Erről a valamiről többnyire nem is tudunk, de szeretete azon iparkodik, hogy apránként feltárja előttünk, és végtelen gyengédséggel tanít bennünket, hogy megszabaduljunk attól a tehertől1. A kegyelem gyengédsége ez, amelyet Isten elhint a szívünkben. 

Szöveg: Beregi István, fotó: fotó: szeged.orthodoxia.org

Nyíregyházi Egyházmegye