Érintő – vasárnapi gondolatok Egri Tibor atyával

Mt 22,2-14

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Jézus Krisztus meglepő, megdöbbentő, ám korántsem ismeretlen példabeszédet mond Isten országáról. Meglepő, mert erről az általa elközelgett országról általában szép képekben, lélekemelő hasonlatokban és példabeszédekben szól. A hangnem most azonban teljesen más. Itt hálátlanságról, gyilkosságról, haszonlesésről hallunk. Megdöbbenve olvassuk a krisztusi szavakat, amelyek a jószándékú, örömét megosztani akaró királyról beszélnek, aki örömére nemhogy lelkesedést és viszont-örömet nem kap, hanem a „meghívottak” még a szolgáit is megölik. Hogyan is lehet ez? Hát teljesen megbolondult ez a világ? - kérdezhetnénk mi, az evangélium mai olvasói hallva a történetet. Ám megdöbbenésünket lassan felváltja a felismerés: bizony, Jézus példái ma is aktuálisak. Amikor rácsodálkozunk arra, hogy milyen „mindennaposak” és időtállóak Jézus példabeszédei, akkor ez nem csupán az örömmel és kegyelemmel teljesekre igaz. Amikor a mi Urunk a mi üdvösségünkért a világra jött, akkor nemcsak ennek a világnak a jó és szép oldalát, hanem a nehézségeit és embertelenségeit is felvállalta. Nem válogatott – mint ahogy a Király-ember sem a vendégek meghívásakor – a jó és a rossz között, hanem a rosszat is elfogadta. A visszautasítást is. A töviskoronát is. A keresztet is. A halált is. Mindazt, ami emberi: akár jó, akár rossz. Mert a teljes valónkat akarta megszentelni, az egészünket akarta megváltani.

Mindezek mellett mégis azt gondolom, hogy a mai evangélium mégis örömhírt hirdet, keserűsége és embertelensége ellenére is. De mi is ez az örömhír? Mi az az üzenet, amibe a mindennapok embertelenségét tapasztalva mi, ma élő keresztény emberek mégis kapaszkodhatunk? A választ talán a következő kis történet szépen megadja:

Riporter érkezik a faluba és a település szűkszavú, tehenész Józsi bácsiját is megkérdezi: „Bátyám, aztán esznek-e a tehenek?” „Hát fiam, a fehérek igen!” – válaszolja az öreg. „És a tarkák?” – folytatja a riporter. „Hát, azok is!” „Aztán jól tejelnek-e a tehenek?”– érdeklődik tovább a riporter. „Hát a fehérek igen!” – jön a válasz. „És mi van a tarkákkal?” „Hát, azok is!” – jön a megszokott válasz. Nagyon furdalja a riporter oldalát a kíváncsiság, ezért megkérdezi Józsi bácsitól: „Bátyám, árulja már el, hogy miért emlegeti mindig külön a tarka és a fehér teheneket?” „Tudod fiam, mert a fehér tehenek az enyéim!” „És a tarkák?” „Hát, azok is!”

Ez a kis történet kristálytisztán megmutatja a mai krisztusi tanítás örömhírét. Mindannyian Krisztushoz tartozunk. Mindannyian hivatalosak vagyunk az Ő lakodalmára. A kereszténység soha nem volt és soha nem is lesz egy „elit” klub, ahová csak speciális meghívóval, előjogokkal lehet bekerülni. Itt mindannyiunknak helye van.

Az evangélium mindenkinek szól. Az pedig, hogy felöltjük-e az ünnepi ruhánkat és elfogadjuk-e a meghívást a mennyei lakomára: csakis rajtunk áll. Ignorálhatjuk, visszautasíthatjuk, semmibe vehetjük ezt a meghívást. Kifogásokat kereshetünk, kibúvók után nézhetünk. Valószínűleg találni is fogunk indokokat, amivel megindokoljuk távolmaradásunkat. De így a mi helyünk üres lesz a lakodalmas asztalnál. És az ajándék, amelyet a Nagy Király nekünk készített, gazda nélkül marad. Hát öltsük fel a szép ruhánkat, ékesítsük fel magunkat, „tegyünk félre minden földi gondot” és menjünk el a lakomára. Mert ott várnak ránk! Mert onnan hiányoznánk! Mert ott helyünk van!

Ámen

Szöveg: Egri Tibor, fotó: P. Tóth Nóra / Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye