Priest Jelenits, István died at 92

A Piarista Rend Magyar Tartománya a feltámadásba vetett élő hittel tudatja, hogy az Úr Föltámadásáról nevezett Dr. Jelenits István piarista atya, nyugalmazott gimnáziumi, főiskolai és egyetemi tanár életének 92., szerzetességének 70., papságának 65. évében 2024. szeptember 26-án rendtársai körében szentségekkel megerősítve csendesen elhunyt.

Temetéséről a későbbiekben adunk tájékoztatást.

Rendtársunk 1932. december 16-án született Berettyóújfalun. A budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett 1951-ben. 1955-ben végezte el az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakát. 1955-ben lépett be a piarista rendbe, négy év múlva pappá szentelték, és teológiai doktorrá avatták. 1960-tól hittant, valamint magyar nyelvet és irodalmat tanított a kecskeméti, később a budapesti Piarista Gimnáziumban, egészen 2003-ig. 1965-től bibliai tárgyakat is oktatott a fővárosban a Kalazantinumban, a rend hittudományi főiskoláján, 2000-től pedig annak utódintézményében, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. 1985–1995 között a piarista rend magyarországi tartományfőnöke volt. 1992-től éveken át tanított a gödi, illetve 1993-tól a váci piarista iskolában, később a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán is. 1995-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának esztétikatanára, tanszékvezetője volt, 2015 óta professor emeritus.

1993–1997 között az Országos Köznevelési Tanács, 1998-től 2003-ig a Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. igazgatóságának tagja, 1995 óta pedig a Pilinszky János Irodalmi és Művészeti Társaság elnöke volt.

Munkáját és szolgálatát számos kitüntetéssel ismerték el.

Jelenits István 90. születésnapja alkalmából adott interjút a Magyar Kurír szerkesztőségének. A Széchenyi-díjas piarista szerzetessel, teológussal, íróval, magyar és hittan szakos tanárral beszélgetett életéről a lap főszerkesztője, Kuzmányi István, az alábbiakban ebből idézünk.

– Tanár úr, hogyan emlékszik vissza a szüleire, mit kapott tőlük útravalóul?

– Mindent a szüleimnek köszönhetek. Édesapám parasztgyerek volt, és első nemzedéki jogász, értelmiségi lett. Az akkori csonka megyeszékhelyre, Berettyóújfalura került tisztviselőnek. Ott születtem. Édesanyám szintén alföldi születésű volt. Tanult családból származott, sokan közülük tanárok, tisztviselők, református lelkészek voltak.

Édesapám sokat olvasott, nem azért, hogy valami előnye származzon belőle, hanem mert örömmel tette.

Többször volt, hogy amikor olyan részhez ért, összecsődített minket és felolvasta az adott szakaszt. Azaz gondolkodó, kultúrában élő ember volt. Az olvasás szeretetére ő vezetett el. Édesanyám oldalán a háború után a szülőhelyére, Kunszentmiklósra kerültünk, ott éltünk egy ideig. Mivel az oroszok elfoglalták az iskola épületét, abba a református templomba jártam gimnáziumba, ahol édesanyám felmenői igét hirdettek. A templom minden sarkában egy-egy osztály kapott helyet. A nehéz körülmények ellenére is sikerült életben tartani bennem a tanulás szeretetét, ami családi örökségem.

*

– Életét meghatározta a tanítás akár magyar-, akár hittantanárként. Hogyan tekint vissza ezekre az időkre?

– Jó volt megtapasztalni, hogy a diák nem egy zsák, amit meg kell tölteni ismeretekkel, hanem élő, gondolkodó személy. Egyszerre tudtam tanítani és nevelni. Örömet jelentett partnernek lenni abban, hogy különböző élethelyzetekből érkező fiatalokkal megszerettessük a kultúrát, amely formálta őket. Olyan ablakok nyíltak meg bennük és előttük, amik az életük távlatait befolyásolták. Számtalanszor láthattam, hogy a diákévek után mennyire segítette ez őket az életük formálásában.

Nagyon fontos és kiemelt helye van a pedagógusnak az életben, minden anyagi, szakmai és társadalmi megbecsülést megérdemel.

– Egész életében mindenütt könyvek veszik körül, itt a szobájában is, ahol él. Mire tanítanak bennünket, hogyan segítenek kibontakoztatni ember voltunkat?

– Az ember Isten képmására teremtett gondolkodó lény. Ahogy a Jóisten nem adja fel a velünk való bajlódást, úgy nekünk sem szabad feladnunk a munkát önmagunkkal és a másik emberrel kapcsolatban. Ez emberségünk lényege.

Egy olyan világban olvasunk, tanítunk, amiben mi is ámulva élünk. Végeredményben nem is a tudást kell tudnunk átadni, hanem a keresés felelősségét.

És azt, hogy ez a keresés reménnyel teljes, akkor is, ha az élet titkát mi sem értjük meg, látjuk át teljesen. Az élet nem egy pontosan megírt tanmeneten vezet végig. Sokszor úgy tűnhet, mintha Isten játszana velünk, miközben ennek pont az ellenkezőjét teszi: komolyan vesz bennünket, és rengeteg meglepetést tartogat, amire rácsodálkozhatunk.

– Mit jelent Tanár úrnak katolikusnak lenni?

– Katolikusnak lenni véleményem szerint azt jelenti, hogy tudjuk, Isten még a tőle elszakadottat is a magáénak érzi. Ma már azt tapasztaljuk, hogy nem felekezetek szakadnak ki, kerülnek távol az Egyháztól, hanem a világiasság által egyre több és több ember. Ezzel a helyzettel szembesülni, és kereszténynek, katolikusnak maradni kihívás. Különös feladat, hogy

soha ne mondjunk le a másik emberről, hogy ne perlekedésben, hanem reményben éljünk, hogy nyitva tartsuk azokat az utakat, amelyek a másik emberhez vezetnek.

Ne legyünk szűk látókörűek, és habár a felgyorsult világ mintha az elszemélytelenedés felé vinne, vigyázzunk a lelkünkre és a másik emberre.

*

– És mit jelent magyarnak lenni?

– A családnevemből is látszik, hogy származásomat tekintve nem vagyok „ősmagyar”. Édesapám részéről a felmenőim a Délvidékről érkeztek, édesanyám ágáról meg alföldiek vagyunk. Számomra a magyar nyelvben, a költészetben, az irodalomban, a történelmünkben megtapasztaltak adják azt a szépséget, ami alapján azt mondhatom, magyar vagyok. De

ez a gazdagság arra hív, hogy ne legyek egyoldalú, hanem figyelmes másokkal, reménykedő és megértő.

– Az élettapasztalata alapján mit mondana, mi az, amit igazán fontos szem előtt tartanunk az életben?

– Lényeges, hogy soha nem szabad kétségbe esni. Fontos tanulni is, egész életünkön keresztül, minden helyzetben. Amikor a lét megrendüléseit átéljük, tudnunk kell, hogy ezek hatására növünk föl és tájékozódunk. Ez kell ahhoz, hogy az életben ne csak sérüléseket kapjunk, hanem segítő lökéseket is, amelyekből aztán erőt meríthetünk, hogy tovább tudjunk menni.

Alázattal és figyelemmel kell élni.

Akkor, ha nem is találunk rá az élet könnyebbik felére, rá fogunk jönni, hogy az adott körülmények között és a döntéseinken keresztül mindig megnyílik előttünk egy út, amin továbbindulhatunk.

– Amikor végigtekint az életén, mi az, amiért hálát ad?

– Hálával tartozom a mindenható Istennek, hogy soha nem volt hosszabb ideig tartó betegségem. Ez hiányzik a tapasztalataim közül. Azért is hálás vagyok, hogy az életemben, a hitemben sosem voltak meghőkölések, megtorpanások. Sosem éreztem azt, hogy összeomlik az életem, a hitem. Értek nehézségek, de hálás vagyok, hogy végzetesen szomorú sosem voltam.

Csodálkozva nézek vissza az életemre. Nem tudtam, hogy ilyen lesz. Legtöbbször csak az orromig láttam.

De amikor az egyes helyzetekben a megoldáson munkálkodtam, mindig megtapasztaltam, hogy utak nyílnak meg előttem. Feltárultak az összefüggések, érthetővé váltak a dolgok. Visszatekintve megtapasztalhattam, hogy egész életem során a Jóisten vezetett. Hálás vagyok, hogy sosem kívánt tőlem többet, mint amit éppen adni tudtam.

Ámulattal tölt el, milyen különleges az élet. Hagyjuk, hogy ez a nagy játék megtörténjen, és mi a részesei legyünk. Ez gyönyörű.

Adj Uram örök nyugodalmat Neki!

A teljes interjú IDE klikkelve érhető el.

Forrás: Magyar Kurír, fotó: Merényi Zita

Nyíregyházi Egyházmegye