Madách Imre drámai költeménye – Az ember tragédiája – bizonyára minden magyar ember számára ismerős. Olvasta, látta színpadra állítva - vagy tanulta a középiskolában valamikor diákéveiben.

Nekünk is izgalmas tananyag volt az idén, de most, hogy élőben láttuk, még inkább az lett. Iskolánk, a Szent Bazil Oktatási Központ végzős diákjai, a 12.b osztály először a szalagtűzőn, majd a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola nagytermében adták elő Szolnoki Tibor tanár úr rendezésében a mű 5. (athéni) és 6. (római) színét. (Most ez utóbbi előadásra szeretnénk néhány sorral emlékezni.)

Örömmel mondhatjuk, hogy nagyon sok kispap, főiskolai tanár, egyházi elöljáró és számos helybeli érdeklődő volt kíváncsi a dorogi gimnazisták produkciójára, aminek magyarázata lehetett az ismert mű rangja, értéke. Meg persze az érdeklődés: mit képesek megjeleníteni, megeleveníteni ebből a súlyos és bonyolult irodalmi anyagból a dorogi gimnazisták – ha csak két kiválasztott részletével is.

A teljesítmény talán még a várakozásokat is felülmúlta: igazi színházi élményben lehetett részük azoknak, akik beültek a nézőtérre. Gondosan megépített színpad, fölötte egy klasszikus görög templom timpanonja mint egyetlen díszlet – megvilágítva erős reflektorral – már eleve olyan teret varázsoltak a nézők elé, amibe szinte természetesen mozogtak a szereplők a jelzésszerű kosztümjeikben. De a legfontosabb: erősítés nélkül, a maguk valódi hangján szóltak a párbeszédek és a monológok, Madách nehéz nyelve – erre vagyunk a legbüszkébb –, mintha minden nap így beszélnének.

Az előadást két szonett, a prológus és az epilógus foglalta keretbe. hiszen maga a két szín csak egy kisebb, önkényesen kiválasztott része a tragédiának mint (mű)egésznek.

Az ötödik színben Ádám Miltiádész történelmi alakjában jelenik meg, akit az athéni népgyűlés koholt váddal ítél halálra. Madách eredeti ötlete, hogy a sebesülten hazatérő maratoni győzőt Lucifer azzal az álhírrel előzi meg, mintha Miltiádész zsarnokságra törne. A rémült polgárok képmutató hódolattal, felesége megvetéssel fogadja. Majd amikor kiderül, hogy mindez csak rút csele volt Lucifernek, a nép újra árulónak ítéli részben azért, hogy korábbi vádját mintegy igazolja, részben mert játékszerévé válik „néhány dölyfös pártütőnek”. A megalázott Miltiádész a szabadság, a népfelség szép eszméjének mártírjává lesz, de a történeti alakját levetkező Ádám továbblép, s a mohó életöröm, a „carpe diem” ismert római életeszményét kívánja követni – a korábbi rajongása ellentéteként, a személyes kudarca konzekvenciáit levonva.

A római szín képe az előbbinek az ellentéte kíván lenni: míg ott a templom klasszikus fensége uralta a teret ( négy hölgy alakította a kariatidák szoborszerű szerepét) most a középre helyezett ágy túlhangsúlyozott vörös takaróival mutatta az életvitel leegyszerűsödését és lealacsonyodását. De Madách nem ágyjelenetet vetít elénk, inkább azt a csömört és undort, amit a szabadosság és a testi élvezetekbe való menekülés kelt minden jóérzésű emberben. Csakhogy ezt a színpadon csak Ádám és Éva érzékeli, az édes élet kéjeiben önfeledten és öntudatlan lubickoló cimborák és ágyasaik (hetérák) legfeljebb cinikus poénokra képesek. A mulatozás unalmát elűzendő mindenféle serkentőszerekkel próbálják a boldogság látszatát fenntartani: fogadások, ledér táncok, pajzán dalok és főleg a brutalitás, a vér – rabszolgák vívnak életre-halálra szóló viadalt – mindez csak arra szolgál, hogy feledtessék a Város pusztulását, a barbárok fenyegetését és a tömegesen áldozatait szedő pestist.

Ekkor jelenik meg Péter apostol, aki a dühöngő keresztényüldözések közepette névtelen halottakat kísér utolsó útjukra, s akit Lucifer fennhéjázó behívása lépte fel a színben: az egyre komorabbá váló hangulatot kívánja felvillanyozni. Péter apostol – az egyetlen szerep, amit nem a 12.b osztály diákja alakított – megfeddi, meginti és megtéríti a római lakoma egyes részvevőit: Hyppiát, aki heccből szájon csókolta a halottat, s ezzel a döghalált szívta be magába, és Ádámot, akinek lelkében már előtte, Éva mély értelmű szavai nyomán megfogamzott az erkölcsi megtisztulás óhaja. Hősünk a keresztény eszme harcosa lesz – a következő színben Tankréd a Szent Sír harcosa-, és a lovageszmény szerint isteni rangra emeli a földi szerelmet a rajongva imádott Nő iránt.

Az előadás az epilógus szavaival zárul, ami mindannyiónknak szólt: „ Nem arra születtél, hogy gyarapodj és hízzál, / Mondottam, küzdj és bízva bízzál”.

Biztosak vagyunk abban, hogy ennek a közös munkának és közös élménynek az emléke tovább megmarad, mintha teljes egészében videóra, filmre rögzítették volna.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum