Bizonyára sokan hallották már azt a szomorú történetet, ami azt meséli el, hogy egyszer egy jómódú parasztházban megszületett a várva – várt örökös, a hőn áhított fiúgyermek. Nagy keresztelőt csaptak. Kora reggeltől jöttek a vendégek, szinte egymásnak adták a kilincset. Sorra hangzottak fel a pohárköszöntők, éljenzések és éltetések. Mikor már javában folyt a nagy mulatozás, valakinek eszébe jutott, hogy igen ám, de hol van a lényeg, hol van a nap hőse, hol az ünnepelt, hol van a várva várt fiú gyermek? A szülők riadtan tekintettek egymásra s lázasan keresni kezdték, hogy hol is van az újszülött. Keresték a bölcsőben, az ágyon, a kemence padkáján, rohangáltak egyik szobából a másikba, de senki sem tudott róla semmit. Rémülten folyt a keresés, míg végre egyszer csak megtalálták az ajtó melletti ágyon bundák, kabátok, sálak, kesztyűk és kendők alatt megfulladva. Ők elfeledkeztek a lényegről, megfeledkeztek a legfontosabbról: a gyermekről.

Mindezt elkerülendő, a karácsonyt megelőző bűnbánati időszak kezdetén furcsa „kínálásban” részesültek a Szigetszentmiklósi Görögkatolikus Szervezőlelkészség szigetszentmiklósi, szigethalmi és szigetbecsei hívei. Vasárnap a templomból kifelé menet három kosárkát tartottak a ministránsok a hazafelé induló hívek elé.

Az egyik kosárban kenyérdarabkák voltak amiből részesedve mindenki erőt meríthetett a hosszú útra és eszébe véshette a negyvennapos út végcélját ami maga is „a kenyér háza” , vagyis Betlehem, ahol majd a jászolba megszületik nekünk az Élet Kenyere, maga Jézus Krisztus, a Gyermek.

A második kosárban egy papírlapocskát találhatott mindenki a maga számára, melyen az elkövetkezendő hét minden napjára egy-egy feladatot kaptak az arra vállalkozók. Ezen feladatok többsége imádság, böjt, vagy jócselekedet formájában próbálja tartalommal megtölteni a hét minden napját. Segítségükkel megtudhatjuk, hogy mennyire váltunk rabjaivá a szolgáinknak: Kibírunk-e egy napot mobiltelefon, vagy számítógép nélkül? Mi történik, ha egy hétig nem kapcsoljuk be a tévét? Mi zajlik le bennünk, amikor délután kimegyünk a temetőbe, hogy egy teljesen ismeretlen emberért imádkozzunk a sírjánál? Tudunk-e még észrevétlenül jót tenni napjában akár három emberrel is? Hány szomorú embert vagyunk képesek felvidítani egy-egy jó viccel? Tudunk-e még böjtölni, ha kell akár kenyéren és vízen valami igazán fontos dologért? Képesek vagyunk-e tapintatosan rábeszélni egy vallását nem gyakorló valakit arra, hogy elkísérjen minket vasárnap a templomba? Tudunk-e időt szakítani arra, hogy a héten a barátainkkal megnézzünk egy vallásos tartalommal bíró filmet, vagy elolvassunk egy a papunktól kapott lelki olvasmányt?...stb. Sokak számára az első feladat a hétfő esti böjt-kezdő virrasztáson való részvétel volt. Mindenki választhatott, hogy a vecsernyén, az agapén, a filmvetítésen, vagy a zsoltározáson vesz-e részt, esetleg egész este velünk tart.

A harmadik kosárkából egy szalmaszálat húzhatott mindenki, amit a következő vasárnap beletehet az egyelőre még üresen felállított jászolba, amennyiben sikerült elvégezni a hétre kiszabott feladatokat, aztán új lapocskát és szalmaszálat húzhat, hogy a következő hétre se maradjon imádság, böjt és jócselekedet nélkül. Minden hét egy szalmaszál. Jászlat rakunk. Mindez azt szolgálja, segíti, hogy a hétköznapok sűrűjében, s majd a karácsony előtti napok lázas készületében el ne feledkezzünk a lényegről, meg ne feledkezzünk magáról az ünnepeltről: A GYERMEKRŐL.

Minden nap egy lehetőség, hogy egy szalmaszálat te is odategyél a jászolba. Tarts velünk! Áldott készületet!

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum