Háromnapos látogatást tett a Görögkatolikus Metropóliánál november 15-e és 17-e között Claudio Gugerotti bíboros, a Keleti Egyházak Dikasztériumának prefektusa. A látogatás során Budapesten megáldotta a fölújított Aranyszájú Szent János Görögkatolikus Kulturális Központot, és vecsernyén vett részt a Rózsák terén. Miskolcon Atanáz püspöknél tett látogatást, Nyíregyházán megnézte a Görögkatolikus Múzeumot és a szeminárium kápolnáját. A püspökségen kispapokkal, a szeminárium vezetőivel és papcsaládokkal találkozott, majd velük együtt imádkozott a székesegyházban az alkonyati istentiszteleten. Utolsó nálunk töltött napján Máriapócson vett részt főpapi Szent Liturgián, ahol külön megköszönte a nagyszámú fiatal jelenlétét. Nemzeti kegyhelyünkön készített vele interjút Király András.
Milyen tapasztalatokat szerzett az Görögkatolikus Metropóliánál töltött három napban?
Olyan sok élményben volt részem, hogy még le kell ülepedniük bennem. Az első benyomásom az volt, hogy a görögkatolikusok hite izzik, és a rohanó, gyorsan változó világban is hűek maradnak a gyökereikhez. Ez nem vaskalapos radikalizmust jelent, hiszen „haladnak a korral”, tartják a lépést a világgal, de hűek rítusukhoz, értik és beszélik az egyház „nyelvét”, és egyházukon keresztül érzékelik Krisztus irántuk való szeretetét. És ez nagy eredmény, mert ez ma Európában nagyon ritkán fordul elő.
Az itt-tartózkodása alatt többször is lehetett látni, hogy meg volt hatva. Mi volt ennek az oka?
Valóban meghatódtunk, nem is egyszer. Egyrészt, amint már említettem, megható a görögkatolikusok hithez, gyökerekhez való ragaszkodása és azok megélése egészen kisgyerekkortól kezdve. Sok gyerek a családokban, a templomban, gyönyörűen éneklő kórus, az apostoli szakaszt angyali hangon éneklő kisfiú, és még sorolhatnám. Övék a jövő, ők fogják tovább építeni a görögkatolikus egyházat és Isten országát. Dicséretes, ahogy foglalkoztok velük.
Másrészt én 1985 óta dolgozom a Keleti Egyházak Dikasztériumában (akkor még kongregációnak hívták), és szemem előtt történt a keleti egyházak átalakulása a kommunizmus bukása után. A rendszerváltás után itt találkoztunk az európai görögkatolikus püspökökkel, professzorokkal, szemináriumi rektorokkal, mert Magyarország volt a legmegfelelőbb hely a találkozásra. (Meg kell említenem, hogy Keresztes Szilárd püspök úr végtelenül szívélyes volt velünk.) Ha összehasonlítom az akkori és a mostani görögkatolikus egyházat, rögtön meghatódom. Eltelt 35 év, és a görögkatolikusok ki tudtak lábalni, ki tudtak gyógyulni az elmúlt rendszer szörnyűségeiből, hitetek nem gyöngült, hanem erősödött, az egyházatok terjeszkedik, fejlődik, és mindenütt jelen van – és mindenki, aki nálatok jár, ugyanerről erről számol be.
Ön szerint minek köszönhető ez a fejlődés?
Természetesen az Isten kegyelmének. Azonkívül annak, hogy rendkívül precízek és jól szervezettek vagytok, eléritek céljaitokat. Ami ritka dolog, hiszen azt tapasztaltam, hogy a volt kommunista országokban nehéz felelősségteljesen cselekedni és erre tanítani, hiszen nem tulajdonosai, csak szolgái voltatok a rendszernek, amelyben mindenki azt próbált elvinni, amit csak tudott. Ezzel szemben a mostani társadalom, különösen a görögkatolikus közösség rendkívül felelősségteljesnek, rátermettnek, bátornak tűnik, még akkor is, amikor a szomszédban háborúk dúlnak. Nagyon jó püspökök építik a közösségeteket. Tanultak, igazi lelki emberek, egyszerűek, és nagyon közvetlenek. Ez nagyon fontos manapság, mert fennáll a veszélye, hogy a püspökök a nagy szabadságban és jólétben hercegekké válnak. Hála Istennek nálatok ez nem történt meg.
A régi pápákat még a Vatikán falain kívül sem látták. Ma a pápa szelfizik, viccelődik, Ön sem veti meg a vicceket, társaságban megiszik egy korsó sört, a metropolitánk focizik, fiatalokkal zarándokol, gyerekekkel játszik, motorozik – mindez olyan új arcát mutatja meg az egyháznak, mely eddig ismeretlen volt. Azt érezzük, a vezetőink is közülünk valók.
Pontosan. És ez Ferenc pápa érdeme is. Sokan kritizálják őt azért, ahogy viselkedik, de nagyon fontos megértenünk, hogy semmi méltatlant nem tesz, nem „deszakralizálja” az egyházat, a pápai tekintélyt, éppen ellenkezőleg: emberközelibbé tette az egyház arcát. Ezt kell megértenünk. Az egyház nem egy fellegvár a hegy tetején, ha nem mi magunk vagyunk. Az egyház az emberek között van, a vezetői az emberek közül kerülnek. Pontosan ez a szinodalitás. Az emberek között lenni, és arra kérni az embereket, hogy vegyenek részt az egyház életében. És úgy látom, hogy ez meg is történik.
Nyíregyházán megtekintette a Görögkatolikus Múzeumot is. Milyennek találta?
Volt szerencsém a régi egyházművészeti gyűjteményt is látni, ami egy kis szobában volt. Eleve az megható volt, hogy az ott összegyűjtött tárgyi emlékek túlélték a vészkorszakot. A ti kultúrátok, örökségetek rendkívül gazdag és sokszínű, mert különböző kultúrák és civilizációk elemeit tartalmazza, egy különleges keveréket létrehozva, ami szinte egyedülálló. A múzeumban ezeket a dolgokat nézve egész Európát látom, és egész Bizáncot látom. És ez a fajta szintézis nagyon ritkán sikerül.
A beszélgetés meghallgatható hamarosan podcast csatornánkon.
Szöveg: Király András/Göröghír, fotó: Kocsis Fülöp
Nyíregyházi Egyházmegye