Látóvá, hallóvá és cselekvővé válni Szent Miklós példája és követői nyomán – Halinda Gyula atya búcsúi prédikációja

Az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Ámen. Főtisztelendő püspök atya, főtisztelendő paptestvérek, Krisztusban szeretett testvérek!

Ma, amikor a székesegyházunknak a búcsúi ünnepét tartjuk, a születésnapján veszünk részt, és egyházmegyénk védőszentjének a pártfogását is kérjük Csodatévő Szent Miklóson keresztül, szélesítsük ki látókörünket. Engedjük megjelenni azokat, akik a 17. század második felében elhatározták, hogy itt, Nyíregyházán méltó hely kell az Isten tiszteletére, ezért építettek egy fatemplomot. Helyezzük őket ma ide, magunk mellé!

Azokat is helyezzük melléjük, akik 1895. október 1-jén ennek a székesegyháznak az alapkövét lerakták, és két évvel később, 1897-ben felszentelték. Helyezzük a látókörünkbe az eddigi és a jelenlegi főpásztorainkat, akik több mint egy évszázada már arra törekednek, hogy ez a templom folyamatos lelki erőművé, az imádság házává nője ki magát. A látókörünkbe helyezzük az egykori és a jelenleg is itt szolgáló áldozópapokat, parókusokat, segédlelkészeket, káplánokat. Helyezzük ide a szemeink elé a szolgálattevőket, mert ki, melyik korban élt, mindig megpróbálta a lehetőségekhez mérten a legszebbé varázsolni ezt a helyet.

De tekintünk a szeretett hívekre is, akik a saját tehetségükhöz és képességükhöz igazodva mindig igyekeztek ezt a templomot a jelenlétükkel is méltóan megtölteni.

Embereket, arcokat látok magam előtt, akik mindig küzdöttek, akik mindig tettek, mindig el voltak foglalva, viszont jegyezzük meg, hogy sohasem voltak elfáradva. Nem fáradtak el akkor, amikor az Istenről, az emberről, a hitről vagy a hazáról volt szó.

Nem fáradtak el, mert mindig igyekeztek cselekvők lenni. Mindig igyekeztek olyan dolgokat tenni ennek az egyházközségnek, székesegyháznak, a magyar görögkatolikusságnak az életében, melyek, jó volna, ha örökre fönnmaradnának.

Nem fáradtak el. Mindig buzgólkodtak Istenért, a hitért. De honnan volt ez az erejük? Mert mi, hogyha magunkba tekintünk, akkor észrevesszük: sokszor elfáradunk. Nagyon sokszor eljutunk arra a pontra, hogy elég, s fáradtságunkban leginkább föladnánk mindent, azt mondanánk, hogy a célunkat eltévesztettük, nem látjuk, van-e értelme. De mégis megyünk tovább. Mi hajtotta az őseinket? Mi hajtotta a régi görögkatolikusokat?

Kedves testvérek, a fáradtság, amit olykor érzünk, egyidős az emberrel. Olvasunk róla a Szentírásban. Látjuk, hogy ki hogyan küzdött vele. Kit hogyan próbált meg a fáradtság. De mégis mentek tovább. És az életükön keresztül látjuk azt, hogy a fáradtságnak, a cselekedeteknek mindig ára van, azok mindig valamibe kerülnek. Nem biztos, hogy mindig dicséretbe.

Gondoljunk Ézsaura az Ószövetségben: mit tesz, mikor fáradtan hazamegy a mezőről, és azt mondja Jákobnak, adj nekem abból, amit főzöl. Fáradtsága, éhsége, az éhségnek a leküzdése sokkal többet ért neki, mint az elsőszülöttségi joga. Majd gondoljunk Mózesre, aki ott van az izraeliekkel, amikor az amalekiták ellen harcolnak. Kereszt alakban tartja a kezét, míg így áll keresztet formálva kezeivel, addig sikeresek. De amint elkezdi leengedni, azonnal az ellenség veszi át a győzedelmeskedést.

Nem csak fizikailag fáradunk el, mint Ézsau. Nem csak a testtartásunkban fáradunk el, mint Mózes. Hanem elfáradunk, a zsoltáros szava szerint: az Istenhez való kiáltásban, az Istenhez való sóhajtozásban is.

Így van ez? Elfáradunk a hitben? Elfáradunk az imában? Elfáradunk a kitartásunkban, a kitűzött célunkban? Sokszor igen. De maga az emberi természetet is viselő Isten fia is elfárad: Jákob kútjánál leül. Ott találkozik a szamariai asszonnyal. Ott kezdenek el beszélgetni, és a fáradtságból dicsőség lesz.

Kedves testvérek, a fáradtság hozzátartozik az életünkhöz, de ne felejtsük el, hogy ha fáradtak vagyunk, akkor könnyebben föladunk mindent: terveket, célokat, elhatározásokat. A fáradtságban a hivatásunk is gyengül, a fáradtság csalóka, mert mindig valamit kér, aminek az eredményét nem látjuk előre. Elfáradunk.

De őseink nem fáradtak el. Vajon miért nem? Azért, mert ezt a szentet, akit e kihelyezett ikon ábrázol, Csodatévő Szent Miklóst mindig a szemeik előtt tartották. Ismerték a történeteit, ismerték a csodáit, az életét, és ez buzgóságot adott nekik: menni kell, nem szabad elfáradni.

Vajon, ha ma erre a szentre tekintünk, mit akar nekünk tanítani a fáradtsággal szemben? Mert a szent találékony és nem fáradékony. Tanítani akar.

Az első, amire tanít, hogy ne fáradjunk el a nézésünkben, a látásunkban. Ne fáradjunk el, amikor észre kell vennünk a másikat. Ne fáradjunk el, amikor a másik csak rám vágyakozik. Ne fáradjak el ebben.

Ő meglátta azt, hogy hol, mikor, hogyan kell segíteni. Meglátta, mert nyitott szemmel járt. Mire biztat ez a szent? Arra, hogy nyissam ki a szememet a mai világban, mert az őseink is ezt tették: nyitott szemmel járva, Istent és embert mindig maguk előtt tartva. Erre biztat. De vajon ezt meg is élem? Nem inkább elfordítom a tekintetemet azoktól, akiket meglátok, akik nyomorúságban, nélkülözésben élnek? Ő nem ezt tette. Nyitott szemmel járva ott segített, ahol tudott.

A másik, amire tanít ez a szent, hogy ne csak a szemünket használjuk jól, hanem a hallásunkat is. Halljuk meg azokat, akik hangosan kiáltanak segítségért. De talán még fontosabb, hogy halljuk meg azokat, akik hang nélkül, némán, csendben, az életük terheit és keresztjeit viselve várják azt, hogy valaki megkönyörüljön rajtuk. Mennyiszer meghalljuk a hangos szavakat, mennyiszer látjuk és dicsőítjük a nagy tetteket! De vajon a halk, néma segélykiáltásokat meghalljuk?

Hallóvá kell válnunk, és nem nagyot hallóvá. Meg kell hallanom azt, amit a másik ember szavak nélkül kimond nekem. Mert azt meghallom, hogy a másik földrészen mi történik. De meghallom azt is, ami a közvetlen környezetemben történik? Hallom-e a szomszédom, a barátom, a munkatársam ki nem mondott kéréseit és irányomban elhangzó segélykiáltásait?

Csodatévő Szent Miklós püspök nemcsak látott, hanem hallott is. És amikor hallotta, akkor próbált segíteni is. Mert a látás és a hallás mellé még oda kell tennünk a szüntelen kitárt karokat. Mert ő, a Csodatévő, a karjával, a kezével mindig törekedett csodákat tenni.

Nem zsebre dugott kézzel, nem égbe emelt, látványos mutatványokkal, hanem egyszerű, osztó, láthatatlan kezekkel. Mennyire nagy szükségünk lenne erre, hogy megtanuljuk. Látva az életpéldáját, hallva a történeteit: hogy

a látással, a hallással és a kezünknek a helyes használatával előrébb tudnánk mozdítani ezt a világot. Mert nem a nagy tettek, nem a nagy szavak, nem az igazán kimagasló tettek, hanem a szeretetből történő apró cselekedetek fogják előrébb vinni a világunkat.

Nem erre vágynánk a legtöbben? Erre képesek vagyunk mi is, mint az őseink! Ezeket meg tudnánk tenni mi is, mint akik Szent Miklóst tartották a szemeik előtt, akik az ő pártfogását és védelmezését kérték.

Kedves testvérek, ma arcokat látok magam előtt és embereket, azokat is, akik ugyanígy gondolkodtak, tettek, sokszor csendben, sokszor némán, az Istenért, az emberért, a hitért, a görögkatolikusságunkért. Ezt a mai ünnepet úgy látom a szemeim előtt, hogy Szent Miklós arra biztat minket:

emeljük tekintetünket azokra, akik előttünk jártak. Emeljük tekintetünket azokra, akik igyekeztek mindent megtenni, azért, hogy ma itt mi közösen együtt ünnepeljünk.

Akár láthatóak, akár láthatatlanok ezek a személyek, köszönjük nekik! Előttünk jártak Szent Miklóst követve, példát adtak nekünk, hála értük.

Ámen.

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye