spiritual balm at all times

Szent István Társulati Biblia - Lukács evangéliuma - Lk 17,12-19 (szentiras.hu)

Krisztusban Kedves Testvérek!

A Jézus iránti bizalomról és a hálaadás fontosságáról gondolkodjunk el a mai evangéliumi szakasz alapján.

Tíz leprás férfival találkozik Jézus. Olyan emberekkel, akik nem élhetnek a normális emberi közösségben reménytelen és súlyos betegségük miatt. Külön területen, a lepra telepen kell élniük, és számukra a gyógyulás a normális élet esélyét jelentené. Szabályok vannak, amiket be kell tartsanak, messziről kell, hogy megálljanak, nem mehetnek közel egészséges emberhez, nehogy megfertőzzék. Ezért állnak meg, és már messziről kiáltják: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! Jézus válasza nagyon érdekes, hiszen olyan dolgot mond, amiről nem nyilvánvaló, hogy mi fog bekövetkezni: Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!

Azt tudjuk, hogy a mózesi törvény értelmében a lepra fellépésének és megszűnésének a megállapítása is papi teendő volt, ahogyan ezt a Leviták könyve tartalmazza. De ekkor még egyikőjük sem gyógyult meg, és ezért kérdés, hogy érdemes megtenni azt, amit Jézus mond.

Érdemes volt a kánai menyegzőn megtenni a szolgáknak, hogy vizet öntsenek a korsókba? Érdemes volt megtenni a vaknak, akinek Jézus sárral kente be a szemét, hogy elmenjen a siloe tavához és megmossa? Hogyne! Én azt gondolom, hogy ez a bizalom megmutatása. Nem látjuk még előre, hogy mi történik, de éppen ebben mutatkozik meg a bizalom. És minden egyes alkalommal azt látjuk, hogy bármit kér Jézus, az Ő szavára mindig érdemes megtenni, minden körülmények között.

Ez a tíz férfi meggyógyul, mert bíznak Jézusban. Nem értik, hogy mit kell csinálni, miért kell még oda menni ilyen állapotban, de elindulnak, és amint odafelé mennek, akkor tisztulnak meg. Milyen szép példája ez is annak, hogy Jézus szavában mennyire érdemes minden körülmények között bízni.

De aztán azt látjuk, hogy ez a kis egységes csoport mégsem marad egységes, mert csak egy tér vissza hálát adni. Valóban kevés a hálát adók aránya? Egy indiai író képzelt riportot készített a kilenc hálátlan leprással, és így szól:

1. Nem vagyok hálátlan természetű, mondta az első, de először a családomnak akartam megmutatni, hogy egészséges vagyok. Aztán akartam Jézushoz menni, hogy köszönetet mondjak, s mire visszaértem, Ő már továbbment.
2. A második így érvelt, természetes, hogy hálát akartam adni Jézusnak, de nem a szamaritánussal együtt, mert én hívő izraelita vagyok, egyedül és nem vele.
3. Nem akartam üres szavakkal hálás lenni, hanem valami ajándékkal akartam visszatérni Jézushoz, mondta a harmadik, de mivel szegény vagyok, nem találtam ajándékot, amit elvihettem volna neki, s inkább nem mentem vissza.
4. Szándékom volt megköszönni Jézusnak, hogy meggyógyultam, vallotta a negyedik, de nem tudtam, hogy a gyógyulás tartós lesz-e. Később akartam visszamenni.
5. Az ötödik így szólt, majdnem visszamentem a szamaritánussal, de arra gondoltam, hogy sokan vannak Jézus körül, és szégyeltem volna mások előtt, hogy leprás voltam.
6. Meg akartam köszönni, de tudtam, hogy Jézus a jótettekért nem vár köszönetet, ajándékot, így nem is próbálkoztam, mondta a hatodik.
7. A hetedik így szólt: sok leprás van a világon, én biztosan a becsületes életért gyógyultam meg.
8. Örömemben elfeledkeztem, mondta a nyolcadik.
9. Meg akartam én köszönni, de a többség nem ment vissza, én pedig mindig azt teszem, amit a többség ezért, én sem mentem vissza, mondta a kilencedik.
10. A tizedik nem keresett kifogást, a szívére hallgatott is visszament.

Ez a kis képzelt riport elgondolkodtató, és ugyanakkor azt is mutatja, hogy mennyire fontos helyesen látni. Hiszen, ha kevesen adnak hálát, az azt jelenti, hogy az ember hajlamos magának tulajdonítani azt, amit sikerült elérnie. Az elért jót magunknak tulajdonítani és nem venni észre a valóságot: ez sajnos nagyon sokszor előfordul.

Pedig, ha az ember belegondol, akár egyetlen napba is, mennyi minden van, amit Istentől kapunk ajándékba. A napfelkeltétől kezdve, a körülöttünk lévő világ működési törvényeitől kezdve, mindazt, hogy ha elindulunk valamerre, kivel, hogyan fogunk találkozni, milyen élethelyzetek adódnak. Ezeket nem mi írjuk elő, nem mi tervezzük meg. Ezek mind-mind Isten gondviselése, Isten szeretetének az ajándékai. És éppen ezért nagyon fontos, hogy a keresztény ember magatartásában ne csak a kérés legyen, hanem magatartásának lényeges jellemzője legyen a hála. Mert a hála felelet Isten ajándékozó szeretetére. Válasz arra a kegyelemre, amelyet Isten Jézusban adott a számunkra. Ezért olyan fontos, hogy valóban hálás lelkületet alakítsunk ki, mert a hálás lelkület felel meg igazán a valóságnak.

A hálaadó lelkület csodálatos következményekkel is jár: jó napokon megőriz az elbizakodottságtól, rossz napokon pedig a kétségbeeséstől. Ha az ember odafigyel arra, hogy mi mindent köszönhet Istennek, akkor nem önmagával lesz eltelve, nem bízza el magát, hanem a jó napokon is örömmel ad hálát. De a rossz napokon is meg tudja őrizni lelkét a kétségbeeséstől, mert látja, hogy Isten szeretete újra meg újra kísér bennünket, átölel minket, velünk van, és a hálaadó lelkület nem feledkezik el arról, hogy mindig van remény. A magunk tettei alapján kétségbeeshetnénk, ha nem sikerülnek a dolgaink, vagy nem tudjuk megoldani őket, de Isten szeret bennünket, és oly sok mindent Ő old meg, nem mi tesszük meg ezeket.

Ez a tíz leprás meggyógyult, mert bíztak Jézus szavában, de nem mindenki látta át, hogy mennyire fontos visszamenni, áldani Istent, megköszönni Jézusnak a gyógyulást. Örök példája ez a hálaadásnak, és bennünket is arra ösztönöz, hogy akár most is, az adventi időben: mindig bízzunk Jézus szavában, és az örömteli készülődésünk egyben hálával teli is lehessen.

Ámen

Az elmélkedést meghallgathatja István atyától a különféle podcast szolgáltatóknál:

Nyíregyházi Egyházmegye on Apple Podcasts

Nyíregyházi Egyházmegye/Podcast on Spotify

Nyíregyházi Egyházmegye - YouTube

Szöveg: Beregi István, fotó: nagyatad.reformatus.hu

Nyíregyházi Egyházmegye