Idén májusban lett 10 éves a „Szenvedélybetegek lelkigyakorlata” Titkó István atya vezetésével. E program felépítését a Lélek munkálta, s formálja ma is. Segítő kezet nyújt azoknak, akik valamely szenvedélybetegség rabjai, akik megtapasztalták már a megkötözöttség és rabság mélységes bugyrait. A négy napos lelkigyakorlat negyedévente hívja össze a gyógyulni vágyókat, a bajban lévőket. A segítségnyújtás és felkarolás keresztényi szellemiségében, elsősorban az Isten jelenlétében való létezést tudatosítja az ide zarándokolóban, s a remény átáradó fényét ossza meg azokkal, mert igen, vannak még ma is csodák, van gyógyulás és kiút Istennel. Ennek felismerése kegyelem. S e kegyelem más-másképpen érint meg minden egyes szenvedőt. Van, aki felismeri az utat, s mint utolsó fűszálba belekapaszkodva belemerül Isten gyógyító irgalmasságába. Van, aki szégyelli tékozló múltját, s egyedül nem mer a gyógyulást jelentő útra lépni, de kísérővel eljön. S van, akit zúgolódása ellenére is elhoznak a szeretteik…

Csak a küszöböt átlépni nehéz. A félelemmel vegyes izgatottság csak az első itt töltött pillanatokig sűrűsödik gombóccá az ember torkában. De pár pillanat múlva a segítő szeretet karjai között érezheti magát a zilált vándor. A közösség ereje, a közösség szeretete és Isten kegyelme megtartó erő! Kedves köszöntés jár minden betérőnek, majd regisztráció, szoba beosztás. Mosolygó fogadtatás és tegező közvetlenség. Itt mindenki egyforma, mindenki „testvér”. Alakul a nagy „család”. A feszültség lassan oldódik. És időről időre növekvő a létszám – mert van rá igény!!! Tudni kell, hogy ez betegség, amit nem szabad tabuként a szőnyeg alá seperni. És van kiút! Egyedül, önerőből nem biztos, de Istennel, hittel bizonyosan!

Az összegyűlt kis csapat elsőként Szent Liturgiával köszönti az Urat. Mint egy vándor, hálát ad a megérkezésért. Aki először jár itt, meglepetésben lehet része: a sokféle vándor, az ország különböző vidékeiről ideérkezett érdeklődők, ki vallásosan, ki még keresve Istennel a kapcsolatot, de mindenki bekapcsolódik a bizánci rítusú ünneplésbe! A Lélek ott fúj, ahol akar; de itt érezhetően nagyon jelen van! Felekezettől függetlenül, minden vándor együtt dicséri az Urat. Ki halkan szégyenlősen, ki pedig ismerve a bizánci rítus dallamkincseit és imagazdagságát, hálát mond az Úrnak. Együtt! Mindenki érzi: itt valami történik, vagy történni fog…

Reménnyel vegyült várakozás tölti meg az ember szívét.

A lelki töltődés után vacsora, mert ugye megéhezik a sok izgalomtól a vándor. Majd a lelkigyakorlat kialakult nagy családja a nagy teremben körben telepedik le. Bemutatkozás. Halk mondatok, szégyenkező pillantások. De már itt fel-feltárulnak az emberi sorsok hullámvölgyei. Ki hogyan jutott el a mélybe, mígnem önnön maga árnyékává lett. Nehéz percek a nyilvánosság világosságában. A kör bezárul, a bemutatkozás körbeér. Mély lélegzetek, csend. Csak belső hangok morajlanak, de itt a szilencium ideje. A régi ismerősök persze az aulában még összejönnek gondolatcserére, de az először ide látogató summázó gondolatokkal nyugovóra tér.

Az első nap izgalmai után következik az érdemi munka, a lélek feltárása, a gyógyulás segítése a Szentlélek segítségül hívásával. A zarándokház meghitt kis kápolnájában minden reggel a Szent Liturgiában tudatosul az Isten jelenléte. Aztán a nagy csapat körben összeül újra a nagy teremben. Ima és ének. Szinte mindenki ismeri a „Sárga könyv” karizmatikus és Taizé énekeit. Majd István atya megnyitja a gondolatébresztő elmélkedést. Minden egyes napra jut egy-egy tanúságtétel. A gyógyulás, az Istenben szabaddá lett lélek tanúsága. Nagy erő rejlik ezen tanúbizonyságokban. A remény ereje a hit ébredésével, megszilárdulásával. Igen, másoknak is sikerült! Ez a jó út! A gondolatébresztés után megalakulnak a kiscsoportok vegyesen a kísérőkből és az érintettekből. A foglalkozások így váltakozva, javarészt kiscsoportokban, mintegy „gyónási titoktartás” mellet, és összefoglalóként nagycsoportos élménymegosztással zajlanak a lelkigyakorlat ideje alatt. Természetesen lehetőség van a gyónásra, életgyónásra, megújult életátadásra. Mert igazán az Eucharisztiában kap új erőre a csüggedt vándor! Minden nap menetrendje meghatározott, mégis a Lélek irányítja. A délelőtti és délutáni csoportfoglalkozások között együtt ebédelünk. Imával, áldással látunk neki a finom házias ételek elfogyasztásának, s imával, hálával köszönjük meg a gondoskodást mind a zarándokház dolgozóinak, mind pedig égi Atyánknak. Ebéd után egy nagyobb pihenő során érdekes szabad programok adódnak. Mindenek előtt az Istenszülő meglátogatása a kegytemplomban. Mindenki jön, mindenki részese akar lenni a találkozásnak! Hódolat, halk imák, vagy benső sóhajok, gyúló mécsesek, – érintkezés („értetkőzés”): a remény táplálékai. Aztán van lehetőség meglátogatni a Bazilissza nővérek által működtetett kegytárgyboltot is. Tekla nővér mosolygós arccal fordul minden egyes érdeklődőhöz, hogy segítsen. Ikonok, gyertyák, képeslapok – emlékeztetője mindannak a csodának, amit a vándor itt Máriapócson átélhet. S nagy élmény látni, amint épül a Bazilita szerzetes atyák szomszédságában a „fatemplom”, s a szerzetes atyák vendégszeretetében még bepillantást is kapunk a Bazilita múzeum kincseibe, Pócs történetébe, az Istenanya „ruháiba”, a hálából ajánlott kegyajándékok hagyományának elterjedésébe. Minden a csodáról és gyógyulásról szól. Ez nem a múlt. Nem egy történelmi tény. Ez élő jelen, és hitben várt jövő! S az ámulatnak nincs még vége: az ima él, s ezen szent helyen a bizánci rítusban minden nap megelevenedik a Bazilita szerzetesek mindennapjaiban: a gyönyörű, – keleti kereszténység stílusjegyeit hordozó – kicsi szerzetesi kápolnában a vándor szava eláll. E helyet áthatja a folytonos ima szelleme: utrenyék, imaórák, vecsernyék, Parakliszok. Folytonos hódolat Isten, és Istennek Szülője előtt a bizánci örökség imagazdagságával…

Imagazdagság: a csoport is elmélyül újra Isten jelenlétében a napszaknak megfelelő imaórában. És újra gondolatcsere kis és nagy csoportban. Sorsok-élettörténetek. Könnyek. Még élő, de gyógyulni akaró sebek. S minden, ami feljön a lélek mélységeiből, az gyógyul. Mert nem oszladozik tovább a mélységben, hanem feljön a fényre. Tanulunk, tapasztalunk – egymástól, egymással, egymásért. Mindenki ugyanazt a nehéz keresztet cipeli. Érintett és kísérő egyaránt. Együtt betegednek – együtt van a kiút is. A szenvedélybetegség rabsága rombolja a testet és a lelket egyaránt. Nem magányos betegség, társas „függés”. A vele életközösségben lévő is szenved, előbb lélekben, majd fizikai tünetekkel. Depresszió, pánikbetegség, kényszercselekvések… Ezekről beszélni kell! Milyen jó, hogy az egyház felvállalja a probléma létezését, és segítő kezet nyújt! Milyen jó, hogy hiteles embereken keresztül „fúj”, működik a Lélek! Titkó István atyának és feleségének Katikának fáradhatatlan munkájával, valamint a csoportvezető munkatársak mindenkori segítségével, a Lélek által való iránymutatásokkal alakul a program, a 10 éves múltra visszatekintő kialakult hagyományaival, – s egyre többekhez eljut!

Májusban a 10. „szülinapra” püspök atya is ellátogatott! A legutóbbi, őszi lelkigyakorlaton (november 11-14.) sem maradtunk püspöki „áldás” nélkül: sms-ben érkezett püspök atya üzente Rómából: „Testben Rómában, de lélekben Veletek vagyok!”

Hát jó nekünk itt lenni! Itt a „Tábor hegyén”! Ahol az arcokon lassanként áttündököl az Isten fényessége – „a nem teremtett Fény”! Ami már belülről fakad! És minden emberben ott van…

Oly sok élmény! Summás útravaló a hétköznapi próbákba való visszatéréshez. Hiteles emberek, hiteles történetei. Tanúságtevők, tanulságok. A mostani lelkigyakorlatot dr. Soltész János atya, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola rektora tisztelte meg előadásával. Micsoda szuggesztív előadás! Gondolatait a Lélek tüze járta át! Nem lehet nem odafigyelni magával-ragadó előadására: „Mit jelent a szabadság Krisztusban? Mi a Krisztusi szabadság?”

Krisztusban SZABADON élni! Befogadni a szabadság által a Kegyelmet. A Szentlélek a jót belülről motiválja. „Kísértés” a jóra, a helyes útra. A Krisztusi szabadság megment a bűntől. Mert újjászületve Krisztusban nem vagyunk már a bűn rabjai! Valódi szabadság! Korlátok?

„Ha egy korlátot elfogadtam, már túljutottam rajta!” – Vallja a német filozófus, Hegel is!

Korlátaink felismerése önismerethez vezet. Az önismeret pedig alázattá válik. A Krisztusban való szabadságban.

Valódi „interaktív” előadás! Kérdések, felvetések – spontán, szívből jövő válaszok a Lélek vezetésében. Szinte izzik a levegő az érdeklődéstől. Az emberben ott motoszkál a gondolat: épp ilyen karizmákra van szüksége „Isten embereinek”, a lelki atyáknak, hogy közvetíthessék Isten „üzeneteit” az útkeresőknek. És megfogalmazódik azon felismerés fontossága is újfent: Egyedül, önerőből nem megy. Isten kezet nyújt, de ezt a kezet meg is kell ragadni! Isten apostolai, a lelki atyák pedig ott vannak közöttünk. Igen, szükségünk van lelki atyára, aki segít kibogozni az előttünk álló utat, Isten és a gyógyulás felé!

A Máriapócsi kegyhely a gyógyulás helye. Szeretet közösség és lassan ülepedő, beérő élmények. Elhatározások. Istenre találás. – Utolsó este a lelkigyakorlaton. Újra a zarándok kápolnában, Isten jelenlétében. Negyedóra az Oltári Szentség előtt. Csendes „párbeszéd” Istennel. Majd a gyertyák, ikonok, könyvek, egyéb kegytárgyak megáldása! Áldás-áldás-áldás! Isten valóságos jelenléte és megérintő szeretete. Körima. Félkörben ülünk az oltárral szemben. A kápolna padlóján középen a csendben halkan perceg a gyertya lángja. Kézről kézre adott vándor kereszt. Felsóhajtások, kimondott hála, köszönet, megerősítés kérés... Csorduló könnyek. Az adott perc, mindig az éppen megszólalóé. A kereszt körbemegy. Mindenki szól Istenhez. Olykor életében először. Ez is a csoda bizonysága! Aztán csend. István atya egyenként odalép mindenkihez, kézrátétellel imádkozik, és megáldja. A párokat együtt. A könnyek folynak és tisztítanak…

Utolsó nyugodalmas éjszaka a zarándokházban. A tarisznyában már sok az útravaló. Nehéz a búcsú. Egy utolsó reggeli együtt, utolsó kiscsoportos beszélgetés, utolsó ebéd – s letelik a lelkigyakorlat ideje. Még egy közös kép. És a nagy „család” szétszéled, ki-ki útrakél, visszatér a maga hétköznapi próbatételeihez. De a tarisznyában ott van a megerősítő útravaló! És a vágy, hogy vissza kell térni. Tovább erősödni és gyógyulni! Mert van kiút! Bár az út rögös, a gyógyulásért meg kell küzdeni. Nem „hullik az ember ölébe”. Van mit végiggondolni, és mindig van mit jóvátenni. Nem könnyű. Igen, olykor van visszaesés, újabb elbotlás. De a bűneink által keresztre szegezett Krisztus karjait kitárja! A „szégyenfán”, a kereszten. Amely a Kegyelem által az emberiség üdvössége lett! Mert Krisztusban, Krisztussal mindig van újra kezdett élet! Mert ma is léteznek csodák! Tanúi vagyunk! Valós gyógyulások! Itt, a kegyelem helyén, Isten jelenlétében, s az Szűzanya oltalmában - Máriapócson!

Legyen ez tanúságtétel a szenvedélybetegségben gyötrődő érintetteknek és szeretteiknek egyaránt! Kapaszkodjatok Isten kinyújtott kezébe! Gyertek el mind többen Titkó István atya lelkigyakorlatára! Van kiút!

„A mélységből kiáltok Uram hozzád. Uram! Hallgasd meg az én szómat!” (130. zsoltár)

- idézet a lelkigyakorlat 10 éves jubileumára készült vendégkönyv borítójáról -

És egy fontos bejegyzés:
„A Lélek ott fúj, ahol akar.”
Istennek hála, itt gyönyörűen süvít.
Imádkozom azért, hogy sok lélek újulhasson meg itt, ebben a közösségben, a Lélekben.
+ Fülöp
(azaz püspök atyánk áldásával és imáival)

(Az eseményről képek ide kattintva tekinthetőek meg.)

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum