Szent Atanáz-nap, konferencia és házszentelés egy napon

2025-ben az egész világegyház megemlékezik a Niceai Zsinat 1700. évfordulójáról. Ezen és a következő, Konstantinápolyban megrendezett egyetemes zsinaton fogalmazták meg egyházatyáink keresztény hitünk alapjait, a minden egyes Szent Liturgián elimádkozott Hitvallást. Az évfordulókhoz kötődően a főiskola 2025. január 17-re tudományos szimpoziont szervezett a hitvallásba később bekerült „Filioque” betoldás történetéről és hatástörténetéről. 

A főiskola névadójának szánt nap három nagy egységbe szerveződött: az imaórával közösen hívtuk a Szentlélek kegyelmét az ünnepségre. A konferencián három előadó mutatta be tudományos kutatásait a Filioque-kérdésről, majd a nap végén megáldottuk a főiskolát a házszentelés szertartásán.

A konferencián dr. Odrobina László rektor köszöntötte és mutatta be a témában felszólaló előadókat: dr. Giulio Masperot, a római Szent Kereszt Pápai Egyetem Teológiai Karának dékánját, dr. Felipe Suárez Izquierdot, az Augustinianum Pápai Patrisztikus Egyetem tanulmányi igazgatóját, valamint dr. Orosz Atanáz miskolci megyéspüspököt. A megnyitó beszédet Kocsis Fülöp érsek-metropolita tartotta. Az előadások után rendezett fórumon lehetőség nyílt kérdések és megjegyzések felvetésére is.

Az alábbiakban három interjút olvashatnak a Szent Atanáz-nap és a konferencia kapcsán.

---

Horváth Tamás atya, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola rektori tanácsának tagja

Mióta rendezik meg a Szent Atanáz-napot?

Közel két évtizedre tekint vissza ennek a hagyománya. 2003-ban adták át ezt az épületet, amelyben ma is folyik a teológiai oktatás, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolát. Ezzel egy időben indult el egy újfajta belső szervezeti működési rend is az akkori rektorok vezetésével. Mivel a főiskola névadója Szent Atanáz püspök, ezért illendőnek tartottuk, hogy az ő napját különleges módon, mintegy „búcsúi” ünnepként tartsuk meg itt, a főiskolán, ahol van kápolnánk is; s ha oktatási intézményről van szó, ne teljék el ez a nap oktatói szeminárium nélkül: ilyen megfontolások mentén alakult a Szent Atanáz-napunk. Kezdetben nem kifejezetten hallgatók vagy külső vendégek, sokkal inkább az oktatók számára tartották a szemináriumokat, előadásokat. Ez idővel változott.

Ha egy-egy tematikus szimpozionra vagy konferenciára olyan előadót sikerült meghívni, akinek a véleményét, tanítását, tudományos munkáját fontos lenne másokkal is megismertetni, akkor nyitottá tettük ezeket az alkalmakat mások számára is. Az utóbbi években ezt tapasztalhattuk: a Szent Atanáz-napon nagyobb nyilvánosság előtt emlékezünk a névadó Szent Atanáz püspökre.

Idén hogyan alakult a Szent Atanáz-nap? Milyen jubileumok adtak további apropót az ünneplésre?

Idén rendkívüli helyzet állt elő. 2025-ben január 17-én rendeztük meg a Szent Atanáz-napot, elővételezve a püspöknek a következő napon tartott ünnepét. Az előző években a szent másik, május 2-i liturgikus emléknapján rendeztük meg Atanáz-napunkat. De többször ütköztünk szervezésbeli nehézségekbe a tanulmányi időszak végének közelsége és a konferenciák sokasága miatt. Az évfordulók miatt ugyanakkor az idei januári ünnepünk mellett lehet, hogy „duplázunk”, és májusban újra alkalom adódik a találkozásra, de ez még terv csupán.

A niceai zsinat 1700. éves évfordulója van, ezért ez az esztendő különösen gazdag lesz konferenciákban, megemlékezésekben, szimpozionokban. Ráadásul 75 évvel ezelőtt alapították a nyíregyházi Görögkatolikus Papnevelő Intézetet, és a Szentatya jubileumi szentévet hirdetett 2025-re. Úgyhogy bőven van miből merítkezni és bőven ad témát és feladatot is a 2025-ös esztendő, de azt is reméljük, hogy sok kegyelmet is hordoz majd.   

75 évvel ezelőtt Dudás Miklós püspök atya – „a bazilita rend megmentésének kérdését összekötve a görögkatolikus egyház régi vágyának teljesítésével” (Véghseő, Bizánci rítus, katolikus hit, magyar identitás, 2023) – létrehozta a papnevelő intézetet. S bár erre a lépésre a pártállam a görögkatolikusoknak a római katolikus egyháztól való elszakításának eszközeként tekintett, hogy maradhatott töretlen és erősödhetett meg mégis a papnevelés és hogyan bővült a képzés olyannyira, hogy Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolával bővülhetett?

Valóban idén nagy jubileumot ünnepel a Görögkatolikus Papnevelő Intézet. Annak idején, 1950-ben Dudás Miklós püspök atya egyetlen levéllel néhány sorban bejelentette az illetékes hatóságoknak, hogy megalapítja a papnevelő intézetet a saját rezidenciáján. Abban az épületben, ahol ő is élt, átadott erre a célra szobákat, ahol ezután fogadhatták a papnövendékeket.

Ez különleges dolog volt, mert az ötvenes években nem azt tapasztalhatta a világ, hogy az egyház dolgait az állam elősegítette volna, hanem szerzetesrendeket zártak be, iskolákat számoltak fel. Itt viszont Dudás püspök atya határozott módon megnyitotta a papnevelő intézetét azzal a szándékkal, hogy a görögkatolikus egyház híveinek szüksége van a lelkipásztori ellátásra, s ezt másképp nem lehet biztosítani. A mi rítusunk különbözik a római katolikus rítustól, ezért szükséges, hogy a papok megfelelően képzettek legyenek, és püspök atya mindent elkövetett azért, hogy ez megvalósulhasson.

A szeminárium vezetése rektorból, spirituálisból és fegyelmi elöljárókból állt, a feltételeket biztosította a püspök atya. Nagy büszkeséggel tekintünk ezekre az elöljáró atyákra, hiszen alapító atyák voltak a szemináriumból kikerülő első nemzedékkel együtt: felépítették és életben tartották a magyar görögkatolikus egyházat.

Az 1990-es évektől, a rendszerváltás után más lehetőségek nyíltak. Megjelent az igény arra, hogy már ne csak a papneveléssel foglalkozó ágak legyenek meg, hanem a hitoktatásba is be tudjunk vonni civil személyeket, ehhez képezni kellett őket, ennek okán jelent meg a hittanár képzés, amely már hittudományi főiskola keretein belül működött és mellette a papnevelő intézet képezte a papságra jelentkezőket. Egyre bővült a képzés, a hely is szűkösnek bizonyult, szükségessé vált egy új modern, korszerű, valóban oktatásra készült épület megvalósítása, melyet 2003-ban adtak át a Bethlen Gábor utca 13-19. szám alatt.

---

Giulio Maspero, a római Szent Kereszt Pápai Egyetem Teológiai Karának dékánja

A konferencián hitvallásunkat érintő kérdésről folytattak eszmecserét a tudósok szemével. A Szentlélek az Atyától és a FIÚTÓL származik: Filioque – egy betoldott szócska a Hitvallás szövegébe, mely évszázadok óta feszültség forrása a keleti és nyugati egyház között. Ennek a kérdésköre sok zsinaton újra és újra előjött (pl. nikaiai, konstantinápolyi, khalkedóni, lateráni zsinatokon). Hogyan rajzolhat ki ez a betoldás ilyen éles kontrasztot a Krisztus-hívők között, ha mind a nyugati mind a keleti hagyomány elismeri az Atya monarchiáját?

Mindenképpen külön kell választani a történelmi problémát a teológiaitól. Az előbbi esetben félreértések és keveredések vannak a politika és az egyház között, amelyek nagymértékben bonyolították a kérdést, és a dialektikus megközelítés felé terelték azt. Isten misztériuma mindig nagyobb, mint amit szavainkkal ki tudunk fejezni, mégsem mulaszthatjuk el, hogy megkíséreljük azt szavakba foglalni. Az első zsinatok mind görög környezetben zajlottak, de az Egyház katolicitása megköveteli, hogy a hitvallások le legyenek fordítva. Ennek során gyakran hiányoznak szavak, vagy a jelentések változnak a nyelvek között. A filioque kérdése a latin világot érinti (és bizonyos mértékig a szírt), mivel a hitvallásban a „származik” kifejezésnek kevésbé technikai és konkrét értéke van, mint a görög eredetiben szereplő igének. Hogy egy analóg példát mondjak, a keleti hagyományban a keresztvetést jobbról balra, a nyugati hagyományban pedig balról jobbra végzik. De egyik módot sem nevezhetjük helyesnek vagy helytelennek, csupán az a fontos, hogy azt „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” tegyük. A lényeg a boldogságos Szentháromságba vetett hit és az előttünk járó nemzedékek liturgiájának és imájának tisztelete, amely összeköt bennünket. Az egyik hagyomány kiemeli a misztérium egyik aspektusát, amelyet nyelvezete vagy tapasztalata lehetővé tesz a befogadásra, egy másik hagyomány pedig egy másik aspektust részesít előnyben. Ha tudatában vagyunk annak, hogy a misztérium mindig nagyobb, akkor értékelni tudjuk a különböző aspektusokat, anélkül, hogy dialektikába kerülnénk.

„Nyelv szegénysége lehetőség is” – hangzott a konferencián. Elégséges-e az emberi nyelv a Szentlélek eredetének, származásának megfogalmazására, egyáltalán az Isten dolgairól való gondolkodásra?

A mi hitünk az Atya Istenben, az ő Logoszában és az ő Szentlelkében van. Ez azt jelenti, hogy a boldogságos Szentháromsággal való közösség, amelyet a Lélek ad nekünk, lehetővé teszi számunkra, hogy magáról Istenről gondolkodjunk, és legalább részben magunkévá tegyük az ő „logikáját”. A Biblia nem olyan, mint a Korán, amely az égből hullott le. Az Ige testté lett, így a történelem világosságával és sötétségével, valamint a különböző nyelveken és kultúrákban való értelmezés és fordítás igénye Isten akarata számunkra. Nem érthetjük meg Istent, nem foghatjuk fel teljesen, mert Ő végtelen, mi pedig végesek vagyunk. De Ő megadta nekünk Fiát és Lelkét, hogy szerethessünk és gondolkodhassunk ebből az óriási ajándékból kiindulva. Ezért a nyelvi szegénység egy lehetőség. Megvéd bennünket a szavak bálványozásától, attól a kockázattól, hogy gőgösen azt gondoljuk, fogalmilag uralni tudjuk Istent, és arra is kényszerít, hogy elmélyítsük kapcsolatunkat a Titokkal, amikor egy kifejezés elégtelennek bizonyul. Az első hét ökumenikus zsinat története pontosan ezt a folyamatot mutatja. Amikor például az V. században Keleten nem tudtak megegyezni a krisztológiai vitákban, mert a személyre két szakkifejezés (hypostasis és prosopon) volt, amelyek a Szentháromságra nézve egyértelműek voltak, de félreértéseket szülhettek, amikor Krisztusról mint igaz Istenről és igaz emberről gondolkodtak, Nagy Leó pápa Tomus ad Flavianum című műve lehetővé tette a megegyezést, mert a szegényesebb latin nyelvben csak a „persona” kifejezés szerepel.

„Origenész számomra nem eretnek, hanem egy hitvalló” – mondta az előadásában. Szent Atanáz, Nüsszai Szent Gergely, Nazanzi Szent Gergely stb. munkásságában is vizsgálta a Filioque-kérdést. Melyik görög patrisztikus atya vagy a későbbi korok teológusai közül ki volt a legnagyobb hatással Önre ebben a tekintetben és miért?

Origenész a vértanú Leonidász fia volt, és ő maga is kínzások következtében halt meg, de apjához hasonlóan nem tagadta meg hitét. Az Egyház nem avathatja őt szentté, minden hívőnek példaképül ajánlva őt, mert olyan korban élt, amikor a hit számos eleme még csak formálódott, másrészt pedig a rigorózussága sem teszi lehetővé ezt. De ha Origenész nincs a mennyben, akkor megváltoztathatom a hivatásomat! A következő században az ariánus válság kikényszerítette a megtestesülés szerepének mélyebb megértését, és olyan jelentős atyák, mint Atanáz és a kappadókiaiak komoly kincsesbányát hagytak ránk keresztény hitünk és életünk számára. Személy szerint nagy adóssággal tartozom Nüsszai Gergelynek, aki számomra az ima és a szemlélődés mestere a szisztematikus teológia előtt. Az utóbbi időben fedeztem fel Damaszkuszi Jánost, aki hozzánk hasonlóan egy korszak végén élt, és képes volt kidolgozni a patrisztika szintézisét, amelyet örökségként ránk hagyott. A szintézis során olyan új összefüggéseket talált, amelyeket korábban nem láttunk. Eredetisége tehát a kapott ajándékhoz való hűségéből fakad. Úgy gondolom, hogy példája jól szolgálhat nekünk az evangelizálásban a posztmodern korban.

Milyen szoros az együttműködés a római Szent Kereszt Pápai Egyetem és a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola között? Miért tartotta fontosnak, hogy ezen a jubileumi napon és konferencián szintén tiszteletét tegye?

Mindenekelőtt, nagyszerű barátaim vannak az önök intézetében, ezért örömömre szolgál, hogy amikor csak tehetem, meglátogathatom önöket. De intézményi és egyházi szinten is igazi áldás az önök intézete. A görögkatolikus hagyomány olyan, mint egy híd Kelet és Nyugat között. Hídnak lenni persze nem könnyű, olyan, mintha két oldalra húznák az embert, azzal a kockázattal, hogy a két összekötő part közül egyiket sem érzi igazán otthonának. Ezért van mit tanulnia egy olyan pápai egyetemnek is, mint a Szent Kereszt, amely Rómában az egyetemes egyház szolgálatában működik. Az önök városában, gyakorlatilag ugyanazon a téren vagy a közvetlen szomszédságában katolikus, ortodox, görögkatolikus, református és evangélikus templomok állnak. Azok számára, akik az egység szolgálatában akarnak tevékenykedni, önök példát mutatnak. És én nagyon hálás vagyok ezért. Elsősorban tanulni jöttem abban a reményben, hogy valamilyen módon hasznotokra is lehetek. Reméljük, hogy az intézményeink közötti együttműködés a jövőben egyre inkább erősödni fog. A látogatások pedig számomra lehetőséget jelentenek arra, hogy hálás szívvel dolgozhassak ezeken a jövőbeli projekteken.

---

Felipe Suárez Izquierdo, az Augustinianum Pápai Patrisztikus Egyetem tanulmányi igazgatója

Előadásában hangsúlyozta, hogy a különféle álláspontok nem egymás ellen, hanem egymás mellett, paralel módon fogalmazódnak meg. Mit tanulhatunk a Filioque-kérdésből? Van-e leszűrhető tanulsága a folyamatnak a modern ember számára? 

Valójában a tudósok körében elterjedt az a felfogás, hogy a keleti és a latin atyák gondolkodási álláspontjai teljesen eltérőek vagy ellentétesek egymással, de ez nem így van. A keleti egyházatyák tanítása nem ellenérv a latinokéval szemben, és ugyanígy a latin sem ellenérv a keletivel szemben. Két teológiai irányvonalról van szó, amelyek párhuzamosan fejlődtek ki, engedelmeskedve a környezetüknek, és különböző szentháromságtani és pneumatológiai megközelítésben válaszolva saját teológiai problémáikra.

És itt van a Filioque kérdése, mint e két teológiai megközelítés nagyon világos példája. Meg kell tanulnunk a kérdésben nem a megosztottság és az elkülönülés elemét látni, hanem a teológiai, történelmi, kulturális, liturgikus, művészeti gazdagságot és sokszínűséget az egyetemes egyházon belül, amelyet ugyanaz a hit egyesít, amelynek a Hitvallás is kifejezője. 

Isten misztériumáról beszélni annyit tesz, mint az ember misztériumáról beszélni, és fordítva, nem tudjuk az ember misztériumát megfejteni anélkül, hogy Isten misztériumára ne hivatkoznánk.

Hogyan tudunk közeledni egy egységes álláspont felé, mi jelentheti a párbeszéd vezérfonalát ortodox és katolikus egyház között?

Két különböző hagyomány örökösei vagyunk, amelyeknek tárgya az egyetlen Szentháromság megértése. El kell kezdenünk tisztelettel és nem gyanakvással tekinteni ezekre a hagyományokra, nem azt keresve a teológiai összefonódásban, hogy kinek van igaza és kinek nincs, hanem inkább felismerve a másik álláspontjában az atyáktól származó egységes örökség gazdagságát. Isten misztériumának az egység és nem a megosztottság elemévé kell válnia.

Előadásában, mint ahogyan teológiai kutatásai során is a Filioque-kérdés latin hagyományával foglalkozik, valamint a Karoling-korban vallott Filioque-nézetekkel. Melyik egyházatya segíti a leginkább megérteni a Filioque szó használatának létjogosultságát?   

Ágoston volt az, aki bevezette a Filioque-ot a Szentháromság teológiájába, a III. toledói zsinat pedig hozzáadta a Nicea-konstantinápolyi hitvalláshoz, amire a 8. század végéig nem volt reakció a keleti egyházak, de még Róma részéről sem. A karolingok a korabeli patriarchátussal egyenrangú ’de facto’ hatalmat követeltek maguknak, amely az egyetemes egyházban döntési joggal bírt.

A filioque kérdése nagyon összetett kérdés. Én személy szerint ahelyett, hogy megpróbálnám megérteni a fogalmat, inkább arra tanítanám a híveket és a tudósokat, hogy képezzék magukat a Szentlélek megértésében. Tanulmányaim során rájöttem, hogy azok többsége, akik megpróbálják megoldani a kérdést, már ’a priori’ belemennek egy álláspont igazolásába (a nyugatiak a Filioque mellett, a keletiek pedig a Filioque nélkül), így az atyákat tévesen és kontextus nélkül szólaltatják meg. A forrásokat is el kell sajátítani, hogy ne okozzunk zavart a hívőkben vagy azokban, akiknek nincs közvetlen hozzáférésük a forrásokhoz. Nem lehet megoldani egy problémát, ha előbb nem értjük meg a problémát, ahogyan nem lehet meggyógyítani egy betegséget, ha előbb nem értjük meg a szenvedő betegségét.

Nem mernék egyetlen szerzőt mondani, hogy jobban megértsük a kérdést, hanem, ahogy fentebb említettem, inkább az atyákat kell ismerni, a keleti és a nyugati atyákat egyaránt.

Atanáz atya előadásában utalt arra, hogy Szent II. János Pál pápa is használta a Credót a Filioque nélkül keleti keresztények jelenlétében, nekik írt dokumentumokban. Az idei ökumenikus imahetünk hitvallása is enélkül a betoldás nélkül szerepel, ahogy erre Fülöp atya is felhívta a figyelmet megnyitójában. Milyen jelentősége van ennek a fajta „rugalmasságnak”?

Úgy vélem, hogy ez a keleti hagyomány iránti tisztelet gesztusa volt.

---

Az interjúkat fordította: Nyirán János

Szöveg: P. Tóth Nóra, fotó: Vándor Ilka/SZAGKHF

Nyíregyházi Egyházmegye