Orosz Péter vértanú püspökről tartottak konferenciát Beregszászon

A magyar és ukrán nyelven, szinkrontolmácsolással tartott konferencia kezdetén Tódor Macapula munkácsi görögkatolikus püspök hangsúlyozta a vértanúk példaadását, melyekből a keresztények mai generációja is erőt meríthet. „Orosz Péter vértanúságának a mai, háborús időben különösen is fontos üzenete van: nem fegyverekkel, hanem szeretettel kell választ adni az erőszakra. Az ilyen konferenciák azért is fontosak, hogy vértanúink, szentjeink ne csak a történelemkönyvekben, hanem szívünkben is élénken éljenek.”

Az ő szavait erősítette meg Demkó Ferenc beregszászi esperes-helynök atya is, aki azt mondta: erre a történelemre fog épülni a jövőnk.

Az első előadást dr. Véghseő Tamás atya, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola egyháztörténésze tartotta videokapcsolaton keresztül, aki a Szentszék és a kárpátaljai görögkatolikusok 1944 és 1957 közötti kapcsolatáról beszélt. Mivel akkor minden apostoli nunciust kiutasítottak a Szovjetunióból, Magyarországon keresztül kapott információkat Kárpátaljáról a Szentszék. 

Angelo Rotta budapesti nuncius a Dudás Miklóstól kapott információk szerint jelezte a Szentszéknek, hogy szükség van Kárpátalján segédpüspökre, mivel Dudás püspök munkácsi apostoli kormányzó mozgástere szűkös és kétséges a zűrzavaros történelmi időben. Dudás püspök Romzsa Tódort javasolta, akit a Keleti Kongregáció is elfogadott. 1944. szeptember 24-én szentelték föl Romzsa püspököt, Dudás Miklós apostoli kormányzó neki adta át a Munkácsi Egyházmegye vezetését. Mivel Romzsa Tódor volt az egyetlen szabadlábon lévő fölszentelt görögkatolikus püspök nemcsak Kárpátalján, de egész Galíciában, 1945-ben kérvényezte, hogy két papot titokban püspökké szentelhessen, akiknek személyét még a Vatikán sem ismeri, de ebbe a Szentszék nem ment bele. Engedélyezték viszont Chira Sándor püspökké szentelését, aki már egy évvel korábban is püspökjelölt volt, így személyét ismerték. A titkos szentelésre valószínűleg 1945. december 30-án került sor. (Püspökké szentelését olyannyira titokban tartották, hogy még Dudás Miklós sem tudott róla.) A Szentszéknek a továbbiakban semmilyen információja nem volt a püspök sorsáról. A forrásokról és további érdekességekről egy, a konferencia anyagairól hamarosan megjelenő kötetben olvashatunk.

Dr. Marko Durlák patrológus Eperjesről szintén videón keresztül tartotta meg előadását, melyben arról beszélt, hogyan alakult ki és milyen formákban nyilvánult meg a szentek tisztelete a többnemzetiségű történelmi Munkácsi Egyházmegyében. Mint mondta, általános jelenség volt, hogy egy szűkebb réteg, népcsoport szent-tisztelete terjedt el szélesebb körben az egyházmegye területén. 1773-ben Mária Terézia zsinatot hívott össze a Magyar Királyság görögkatolikus püspökei számára, hogy a Munkácsi Egyházmegye részére nyomtatandó liturgikus és egyéb könyvek tartalmát véglegesítsék. Volt olyan püspök, aki több szent tiszteletét meg akarta vétózni, ám Bacsinszky András munkácsi püspök kiállt a tiszteletük mellett. Ezen a területen többszáz éve tisztelnek olyan szenteket, akiket ő maga is tisztel – a szentek végül bekerülhettek a munkácsi szerkönyvekbe. Orosz Péter Pál vértanúságát követően is ilyen folyamatot látunk. Először a kárpátaljai magyarok és ruszinok, majd az ukránok, később az anyaországi magyarok is tisztelni kezdték, így jutott el vértanúsága és hitvallása a boldoggá avatásig.

Volodimir Fenics, az Ungvári Nemzeti Egyetem történésze a szovjet hatalom kárpátaljai vallásellenes politikájáról beszélt. A szovjet politika célja volt az egyház elszigetelése, intézményeinek lerombolása és teljes alárendelése az államnak. Részletekbe menő adatokkal mutatta be az ennek alávetett eszközöket, módszereket, az ezeket végrehajtó egységeket, személyeket.

Szamborovszkyné dr. Nagy Ibolya történész, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára a kárpátaljai egyházak sztálini időszak alatti sorsáról beszélt, kitérve a római katolikusok, reformátusok, zsidók, baptisták sorsára is. 

Vaszil Pidhirszkij történész, az ungvári Boldog Romzsa Tódor Teológiai Akadémia tanára a 20. századi vértanúság és az első évszázadok keresztényüldözéseinek mártíromságát hasonlította össze. Bemutatta azokat az okokat, amelyek befolyásolták a vértanúság jelenségének kialakulását mind a Római Birodalomban, mind a 20. században, különösen a kommunizmus évtizedei alatt. Konklúzióként hangsúlyozta: a keresztényüldözések okai magában a kereszténységben rejlenek, mert a kereszténység mindig szemben állt és szemben fog állni minden olyan rendszerrel, amely nem az evangéliumi elveken alapul.

Marosi István atya, az Ortutay Elemér Görögkatolikus Központ vezetője, egyháztörténész a Munkácsi Egyházmegye történetének 1949 és 1956 közötti, legsötétebb időszakáról, és a „földalatti” görögkatolikus egyház papjainak működéséről beszélt. Az egyházmegye területének 1944. október 18-ai szovjet megszállását követően azonnal elindult a politikai nyomásgyakorlás a görögkatolikus egyház orosz pravoszláv egyházba való beolvadásáért. Az egyházmegyét 1949. február 18-án betiltották, a papoknak egzisztenciális döntést is kellett hozni, hiszen legtöbben nős, többgyerekes családapák voltak, a hatalom pedig kegyetlenül földönfutóvá tette őket ellenállás esetén. Döntésük szerint voltak hitvallók/vértanúk, hithűek, aposztaták (hitehagyók), szolgálaton kívüliek, emigráltak. A hithű, bujdosó papok csoportja Orosz Péter vezetésével titokban lelkipásztori tevékenységbe kezdett. Noha közülük többeket letartóztattak, bebörtönöztek, száműztek, Orosz Pétert meggyilkolták, ez a titkos lelkipásztori gyakorlat lett a kárpátaljai görögkatolikus egyház működésének prototípusa 1989-ig.

1944 és 1953 között 416 görögkatolikus papból 173 vallotta és tartotta meg hitét, közülük 126 került börtönbe, lágerbe, száműzetésbe, vagy gyilkolták meg. 129 hagyta el hitét (közülük később többen „visszatértek”), 32-en voltak szolgálaton kívüliek, 82-en pedig emigráltak.

Dr. Janka György atya, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola egyháztörténésze Puskás László kárpátaljai görögkatolikus pap vértanúkat kutató tevékenységéről, Orosz Péter ereklyéiről és boldoggá avatásáról tartotta előadását videolinken keresztül. Puskás atya gyermekként gyakran találkozott Romzsa püspökkel, hiszen édesapja barátja és közeli munkatársa volt. Halálát követően egész családjukban „Tódor püspök, vértanú, könyörögj érettünk!” könyörgéssel fejezték be esti imájukat. A személyes érintettség miatt lett 1993-ban pap, és fogott hozzá a kárpátaljai vértanúk életrajzának összeállításához, emlékük éltetéséhez, boldoggá avatásuk elindításához. Neki köszönhető Romzsa Tódor és Orosz Péter sírjának megtalálása és boldoggá avatása. Orosz Péter holttestét 1992-ben találta meg az ilosvai rendőrfőnök garázsába betonozva, Romzsa Tódor maradványait pedig 1998-ban, az ungvári székesegyház szétrombolt kriptájában. György atya reményét fejezte ki, hogy a nyolcvan kárpátaljai görögkatolikus hitvalló 2006-ban megnyitott, ám 2010-ben megszüntetett boldoggá avatási aktáját a közeljövőben újra fogják nyitni, és méltó módon fogjuk emléküket őrizni.

Dr. Jankáné dr. Puskás Bernadett művészettörténész, a Nyíregyházi Egyetem tanára a május 3-án hivatalosan is a boldogok sorába kerülő Orosz Péter ikon-ábrázolásának szempontjairól beszélt. Izgalmas téma volt ez, hiszen megszoktuk a régen élt szentek bizánci ikonográfiáját, de 20. századi szentek ábrázolásai – főleg olyanoké, akiknek fényképeit ismerjük – kihívások elé állíthatják az ikonfestőket. Az évszázadok során kialakultak a vértanúk ábrázolásának szabályai, szempontjai. Az első görögkatolikus vértanú, akinek ikonját ismerjük, Kuncewicz Szent Jozafát polocki ruszin görögkatolikus érsek (1580-1623). Puskás László jóvoltából több ikont is ismerünk Romzsa Tódorról. Hivatalosan csak a boldoggá avatás után lehet nyilvánosan ikonon tisztelni valakit, ezután fognak tehát megjelenni az Orosz Pétert ábrázoló ikontípusok. (Az Ortutay Elemér Görögkatolikus Központ ikonosztázán látható az ikonja.)

Viktor Bohiv kánonjogász, az ungvári Boldog Romzsa Tódor Görögkatolikus Teológiai Akadémia és Papnevelő Intézet rektorhelyettese Orosz Péter boldoggá avatásának posztulátora (a püspök által megbízott ügyintéző) a boldoggá avatási eljárásról és annak kihívásairól mesélt. Kihívás volt a róla szóló történetek összegyűjtése, életszentségének, lelkipásztori tevékenységének, hitének dokumentálása, maradványainak megtalálása, a gyilkosság feltárása, a gyilkos kihallgatása, az elévülés miatt nem büntethetősége, a jegyzőkönyvek, iratanyagok fölkutatása, lefordítása. 

Mint a tanúvallomások alapján ismert, a mindig mosolygós, vidám, másokért áldozatot vállaló Orosz Pétert 1953. augusztus 24-én Szent Liturgia végzését követően Magyarkomjátiban tartóztatták le. Gyalog indították útnak Ilosva felé, de Alsókaraszló határában egy feszületnél letérdelt, imádkozni kezdett és megtagadta a tovább haladást, mire az őt kísérő Pósik László agyonlőtte. Meztelen holtteste két napon át az ilosvai halottasház padlóján feküdt. Miután a magyarkomjáti hívek kérték a kiadását, egy mezőn ásták el, ám nyughelye ismertté, és valóságos zarándokhellyé vált. Ezt követően kiásták és titokban az ilosvai rendőrfőnök garázsába betonozták be. A gödröt ásó rendőr halála előtt elárulta a helyet, mert nem bírta tovább hordozni a szörnyű titkot.

Augusztina Zékány bazilita nővér, a Munkácsi Egyházmegye Oktatási és Nevelési Bizottságának vezetője Orosz Péter vértanúságának törvényszerűségéről beszélt. „Az egyházatyák úgy beszéltek a vértanúságról, mint a hit tanúságtételéről, amely Isten mélységes szeretetének jele. Orosz Péter atya élete és vértanúsága ilyen tanúságtétel. Jóval halála előtt vértanúvá vált a bűn elleni küzdelemben, mert lemondott a világról és teljesen Istennek szentelte magát. Kevesen merik életüket Istennek adni, de még kevesebben képesek halálukat is neki adni.

A vértanúk tisztelete nemcsak azt jelenti, hogy tiszteljük őket, hanem osztozzunk az ő bátorságukban. Vajon mi képesek vagyunk ilyen bátrak lenni?” – zárta előadását Augusztina nővér Aranyszájú Szent János szavaival.

A konferencia zárásaként fölolvasták azt a levelet, amelyet Orosz Péter atya testvérének unokája írt a konferencia résztvevőinek.

Szöveg és fotó: Király András/Görögkatolikus Metropólia

Nyíregyházi Egyházmegye