Érintő vasárnapi gondolatok Kicsák János atyával

Márk evangéliuma - Mk 8,34-9,1 (szentiras.hu)

Krisztusban kedves testvérek!

         Jézus arra kéri követőit, hogy ki-ki vegye föl keresztjét és kövesse Őt. Keresztútját tekintve – hiszen Őt követjük – elmélkedjünk kereszthordozásunk közös szempontjairól!

         Mikor veszi fel Jézus a keresztet? Talán, amikor útnak indul a Golgotára? Amikor ráteszik a vállaira a nehéz gerendát? Szerintem sokkal hamarabb… Már az olajfák hegyén, mikor vérrel verejtékezik. A kereszthordozás első mozzanata az Atya akaratának elfogadása. Kimondani, hogy «ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd.» A kereszthordozás első, de talán legnehezebb pontja, lemondani a saját vágyainkról, arról, amit szeretnénk, ami lehetne vagy lehetett volna az életünkben. Eljutni arra a felismerésre, hogy minden másképp lesz, mint ahogy terveztem vagy reméltem. Azt gondolom, hogy nagyon sokan ezt a mozzanatot kihagyják életük terheinek hordozásában. Szembenézni azzal, hogy a Mennyei Atyának más tervei vannak veled. Példát mutatni egy betegség megélésében vagy szolgálni egy beteg embert. Helytállni és kitartani egy házasságban, amikor nagyon nehéz. Gyermeket nevelni vagy szülőről gondoskodni. Elfogadni az egészségem, korom korlátait vagy egy szerettem elvesztését. Megélni szenvedést, gonoszságot, hálátlanságot, s még ki tudja melyikünknek milyen keresztet kell hordoznia?! Bármelyiket is kell felvennem vagy hordoznom, mind azzal jár, hogy először véres verítékkel szembenézek azzal, ami rám vár. Jézus vérrel verejtékezése arra világít rá, hogy ez milyen nehéz. 

         Ami erőt ad az erőtlenségben, ha célt találok a kereszthordozásomnak. Jézus sem önmagáért vitte a keresztet. Számára ez nem egy kihívás volt – na meg tudom-e csinálni? Az emberiségért tette. Nekünk is fel lehet ajánlani a nehézségeink viselését. Talán nem kell az emberiségért, de egy szerettünkért megtehetjük, hogy visszük a keresztet.

         Jézus többször is elesett a kereszt terhe alatt. Nem szégyen, ha néha mi is összeroskadunk. Nem szégyen, ha engedjük, hogy más megtörölje arcunkat, ezzel felfrissítve bennünket. Lehet arra is szükségünk van, hogy valaki átvegye a keresztet legalább egy rövid időre, mint Cirenei Simon. A kereszt hordozása nem szégyen. Ne féljek segítséget kérni hozzátartozótól, baráttól, szakembertől. Miért akarunk mi mindent megoldani? Miért nem bízzuk ezt is az Atyára? Miért nem keressük fel az egyházat, hogy az Úr szentségeivel megerősítve könnyebb legyen? Jézus számára is vigaszt nyújtott Mária, az őt követő asszonyok, Cirenei Simon és János apostol jelenléte. 

         A kereszt hordozásával együtt jár, vagy talán pont az a kereszthordozás az életünkben, hogy kigúnyolnak minket. Nem könnyű elviselni, hogy nem értenek meg minket, sőt talán megéljük azt is, amit Jézus a kereszten, hogy még az Atyát sem érezzük magunk mellett. «Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?» – imádkozza Jézus a 22. zsoltár szavait, miközben még az is ócsárolja, aki mellette ugyanúgy szenved. A teljes kiszolgáltatottságban segíthet a szenvedés felajánlása. A cél, hogy mindaz, amin végig megyek nem értelmetlen, nem csak küldetést biztosít. Azon az önbecsülésen alapszik, hogy Isten képmásaként, megváltottként, az életem nem értéktelen. A teremtés koronájaként értékes az életem minden elesettségem ellenére.

         A kereszt hordozásában a földi élet végessége is benne van. Jézus tudta, hogy az út, melyen elindul, a Golgotán fog véget érni. Az én utamnak is vége lesz egyszer. Erre is ritkán gondolunk: ritkán merünk gondolni a halálra. A világ szépségei – sokaknak inkább annak múló gyönyörei – vagy a szeretteink miatti aggodalom valóban fájdalmassá teszi a felismerést: egyszer elhagyom ezt a világot. Pedig a haláltudat teszi értékessé az életet. Ahhoz, hogy az életem értelmével, a körülöttem élő emberekkel, az igazán fontos dolgokkal foglalkozzam, szembe kell néznem a ténnyel, egyszer véget ér az út. Ma sokan nem akarnak ezzel szembe nézni, s így nem is tudnak keresztet hordozni. Jézus szavai: «aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét» erre utalnak. Nem véletlen, hogy a nagyböjt során különösen is sokat imádkozunk a vértanúkhoz, akik látták a szenvedés értelmét és szembe tudtak nézni a földi élet végével. Ők hittek a feltámadásban. Mert a kereszthordozásunk vége nem a halál, hanem a feltámadás. Ahogy a kereszthordozás az Olajfák hegyén kezdődik, úgy az utunk az üres sírnál ér véget!

         Így válik számunkra Krisztus keresztje győzelmi jelvénnyé. Így válik számomra a saját keresztutam az üdvösségem reményévé. Most, amikor a kereszt előtt hódolunk, amikor saját kereszthordozásainkon elmélkedünk, jusson eszünkbe: félúton vagyunk a feltámadás felé! Megpróbáltatásaink, terheink hordozásában lehet, hogy különböző szakaszain vagyunk az életünknek, de a feltámadás felé már megtettük a fele utat. Sokszor mondjuk ezt az időt nagyböjti útnak, de mondhatnánk Húsvéti útnak is. Beszélünk keresztútról, de nem beszélünk terheinkről mint a feltámadás örvendetes híréről. Milyen érdekes… pedig igaz. A megpróbáltatásokon át vezet az út az Örömhöz, Jézus Krisztushoz.

Ámen.

Az elmélkedést meghallgathatja podcast csatornánkon és a különféle podcast szolgáltatóknál:

Nyíregyházi Egyházmegye on Apple Podcasts

Nyíregyházi Egyházmegye/Podcast on Spotify

Nyíregyházi Egyházmegye - YouTube

Szöveg: Kicsák János, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye