Az egyháznak helye van a közéletben

Érdekes a világ: a KÉSZ vezetőjével egyazon panelházban nőttünk fel, néhány emelettel fölöttük laktunk. Ahogy családjaink más tagjai, felnőttként immár magunk is a keresztény értelmiséghez tartozunk. Idővel megnőtt közöttünk a fizikai távolság, de a barátság fennmaradt, ennek köszönhetően közvetlen hangvételűre sikeredett a beszélgetésünk, amibe a kölcsönös, építő szándékú kritika is belefért.

– Kik számítanak ma Magyarországon keresztény értelmiséginek, kiket sorolhatunk ebbe a közösségbe?

– Mindenkit, aki keresztény, azaz megkeresztelt krisztushívő és gondolkodó embernek tartja magát. Az ilyen ember véleményt alkot a világról, és azt meri vállalni, akár ütköztetni is. Teszi ezt végzettségétől függetlenül, mert a KÉSZ mint a legnagyobb magyar keresztényi szövetség nem egy diplomásokból álló elit alakulat. Ebben a felfogásban benne van a közösség utáni vágya és az, hogy a köz javáért elkötelezett, azaz a közjót fontosnak tartja. Ezek nagy szavaknak tűnhetnek, de egy keresztény ember krisztusi küldetése az, hogy „tegyetek tanítványommá minden népet”. Ez pedig kizárólag együtt, elvi és hitbeli szeretetközösségben élhető meg anélkül, hogy bárkit is meg akarnánk téríteni, vagy el akarnánk téríteni eddigi hitétől.

– Valóban közösséget alkotnak-e ezek a személyek, avagy a KÉSZ mennyiben képes reprezentálni, képviselni azokat, akikre a szervezet elnevezése hivatkozik?

– Nem hivatkozik, ebben él, ez a lényege. A hetven magyarországi és majdnem ugyanennyi határon túli csoport, amelyet magyar keresztény emberek hoztak létre szabadon az evangélium szellemében, óriási erőt és lehetőséget jelent. Igen, ők közösséget alkotnak, mert a közöny, az elidegenedés és elmagányosodás világában, amikor egyre többen csak virtuálisan élnek – úgymond – emberi kapcsolatokat, kimondhatatlanul fontos a személyes és baráti közösség. A KÉSZ-nek ebben van az ereje, ezzel pedig nemcsak képvisel, hanem aktívan részt is vesz a közéletben.

– Milyen konkrét tevékenységeket folytat a KÉSZ?

– Alapszabályunknak megfelelően csoportjaink maguk döntik el, hogy mire helyezik a hangsúlyt. Bármit tesznek, azt maguk és lakóhelyük, közösségük hasznára és örömére teszik, az evangélium szellemében. Önképzés, kulturális és művészeti programok szervezése, előadások, kirándulások, imaalkalmak és zarándoklatok, idegenvezetés, karitatív munka és számtalan lehetőség, amelyek hívó szavak és események az egyházhoz nem szorosan kapcsolódó jószándékú és érdeklődő emberek felé is. Minden csoport valami másban jó, kiemelkedő. Sokszor csoda az, amit olykor maroknyi ember létrehoz egy-egy településen. Formálják településük lelkét, arculatát, hangulatát, közben maguk is alakulnak, fejlődnek.

– A jelenlegi kormány képviselői gyakran hivatkoznak a kereszténységre, miközben számos esetben kritika éri őket, éppen a kereszténységgel aligha összeegyeztethető egyes tetteik, akár kommunikációs stílusuk okán. Szerinted előnyös-e, avagy – az előbbiek miatt – inkább veszélyeket hordoz, ha egy ország vezetése kereszténynek nevezi magát?

– Mindenki vallja magát annak, aminek szívében tartja magát. Ha az ország vezetői kereszténynek vallják magukat, az nagy öröm. Tényleg az, hiszen Jézus azt mondta: „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt.” (Mt 10, 32) Óriási tett egy vezetőnek felvállalni kereszténységét, egyben óriási felelősség is, hiszen hitelesnek kell lennie. Ha egy irodában, egy tantestületben vagy egy kórházi osztályon valakiről tudvalevő, hogy keresztény és vallásos életet él, a környezete – sokszor sajnos farizeus módon – számon kéri rajta ezt. Nem könnyű feladat ma sem krisztusiként élni, de nagy kitüntetés, hiszen kovászként tud hatni az, aki vállalja hitét és Jézus erkölcsi tanítását. A kormány nagyon sok keresztényi cselekedetet hajtott végre, ezekről ritkán beszélünk, és talán nem dicsérjük meg ezért, pedig nagyon megérdemli. A kritika és számonkérés folyamatos és annak is kell lennie, de ne legyen hazug és álságos. Az „Idők jelei” kiadványunkban igyekeztünk olyan kritikát megfogalmazni, ami igaz és a javítás szándékával született. Megnyugtató látni, ha a vezetők önkritikát gyakorolnak, folyamatosan reflektálnak és a rendszer tisztaságát, tisztítását szem előtt tartják. Emellett a keresztény vezető hallgassa meg az ellenzéket, tegyen gesztusokat felé, hiszen mindig az erősebbnek kell keresni a gyengébbet, a többségnek az ellenzéket. Ebben a közegben a KÉSZ – mondhatni – kötelező feladata „keresztény tükröt” tartani a kormány elé.

– Mit gondolsz az állam és egyház tevékenységének szétválasztásáról, szétválaszthatóságáról a gyakorlatban?

– Aki az államot és az egyházat olyan módon akarja szétválasztani, hogy az egyháznak nincs helye a közéletben, az ateista ideológiát fogalmaz meg, tehát kirekeszt és nem hiteles demokrata, sem nem hiteles liberális. Az állam szempontjából nincsenek hívő és nem hívő állampolgárok, csak polgárok. Nem kényszeríthetek egy munkavállalót világnézeti semlegességre, ha nem az. A hithez és valláshoz mindenkinek alkotmányos joga van.

Állam és egyház egymásban él, a feladat pedig az, hogy megtalálják a szimbiózist, azt a kölcsönösen előnyös együttélést, amely garantálja a lelkiismereti szabadságot és a köz javát szolgálja. Sok jel mutatja, hogy Magyarországon van együttműködés állam és egyház kapcsolatában; például egészségügyi, szociális és oktatási területen, vagy akár a turizmus. Mint ahogy a testet sem lehet a lélektől elválasztani, az állam és az egyház fent említett szétválasztása is művi és meddő kísérlet.

– Ahány KÉSZ rendezvényen jártam, rendre idősekkel találkoztam. Egy tavasszal zajlott, nem túl sikeresnek tűnő netes felmérés szerint a budapesti elit katolikusság tűnik aktívnak ma hazánkban a keresztények körében. Mennyire helytállóak ezek a benyomások: mi a helyzet a vidéki értelmiséggel, a fiatal generációkkal?

– Az említett netes felmérés annál mindenképpen sikeresebb volt, mint ahogyan a SZEMléleken beszámoltál róla. A KÉSZ vidéki rendezvényeire is szívesen elviszlek magammal, mert az első megállapítás ebben a formában nem valós, hiszen nem csak idősekből áll a tagság. Egyébként, ha igaz lenne, és csak idősek lennének a rendezvényeken, arra is büszke lehetne a KÉSZ. Érdekes módon egyesületünk vidéken erősebb, mint a fővárosban. A közepes nagyságú és kisebb városokban mintha nagyobb lenne az igény a similis simili gaudet-re. Az is igaz, hogy az elkötelezett keresztény és értelmiségi létmódra meg kell érni, kellő élettapasztalatot kell szerezni. Sokan elmondják, hogy az idővel együtt értek meg a KÉSZ-re. Jó néhány fiatal tagtársunk pedig lát ebben az egyesületben fantáziát és tesz a közvetlen környezetéért, hitből fakadó lelkesedéssel. Ami meg különleges, érdekes és szívvidító, hogy szép lassan, de nő a fiatal középkorúak száma, főként az új csoportokban, de a régiekben is.

– Az értelmiség nyilvánvaló feladata a társadalom más csoportjaival való párbeszéd, együttműködések megvalósítása. A keresztény értelmiségre ez talán fokozottan érvényes. Miként valósul, valósulhatna meg ez még aktívabban a mindennapokban?

– Az előző válaszban emlegetett lelkesedés és tűz fenntartásával. A párbeszéd újra és újra történő elkezdése, az együttműködés folyamatos felkínálása nem kophat és hűlhet a kudarcok, vagy a vártnál kisebb eredmények miatt. Az evangelizáció mint keresztényi és értelmiségi feladat a társadalom egészére vonatkozóan valóban csak az állhatatosság erényével gyakorolható. Ebben természetesen nagy szükség van a jó médiára. Sokszor a katolikus médiát fekete-fehérnek látom. Vagy túl vonalas és fantázia-, illetve életszegény, vagy indokolatlanul kritikus és csipkelődő. Nagyon sok csoportnak viszont élő, olykor barátinak mondható kapcsolata van a médiával. Hogy mást ne mondjak, a békési helyi csoportunk épp a napokban fogja kitüntetni saját díjával a helyi médiát az írott sajtótól az internetesen át egészen a televíziózásig.

– Hazánkban a leghangosabb vitát a kereszténység kapcsán jelenleg a menekültügy, annak kezelése váltotta ki, s tartja folyton napirenden. Létezik-e e témában egységes, irányadó keresztényi álláspont?

– Létezik, benne van az evangéliumban. Jézus Krisztus tanítása nem enged meg szabad, vagy tág értelmezést. Az élet Istené, segíteni kell, felelős vagy embertársadért. A konkrét helyzetek konkrét válaszokat igényelnek, ami más a Közel-Keleten, Olaszországban, Magyarországon és Kanadában.

Végre a médiumok Ferenc pápától idézik azt a gondolatot is, hogy a szenvedés otthonában, így Afrikában és Szíriában kell segíteni, vizet kenyeret és békét adni, hogy az otthont védjük, ezáltal a migrációt a kialakulása előtt orvosoljuk.

– Te görögkatolikus pap vagy: egyszerre lelkipásztorként és családapaként éled az életed. Hogyan látod a cölibátus kérdését, milyen jövőkép áll előtted erre vonatkozóan?

– A cölibátusnak legnagyobb baja a marketinggel van. Igaz, itt, a SZEMléleken olvastam olyan írást, ami a papi nőtlenség emberi arcával, értékével és gyümölcseivel foglalkozott. Ez azonban nagyon ritka, mert a cölibátust szinte mindenki számára hazug módon úgy tálalja a média, hogy nehéz, elnyomorít és embertelen. Kettős mércét látunk itt is, ami szerint a szingli életmód és metroszexualitás trendi és modern, ugyanakkor az önként vállalt nőtlenség maradi és káros. Magyarországon milliók élnek önként vállaltan, vagy kényszerűségből párkapcsolat nélkül. Ők nem okoznak gondot azoknak, akik a papi nőtlenséget támadják? Sok barátom van a cölibátusban élő paptestvérek között, akikre nagyon felnézek, mert hitelesen élik meg sokak javára a cölibátust. Görögkatolikus papjelöltként szabadon választhatunk a családos vagy a cölebsz életforma között, de aki a házasságot választotta, nem a könnyebb út mellett döntött. A jövővel kapcsolatban hiszem és látom, hogy a Szentlélek vezeti a Katolikus Egyházat ebben a kérdésben is.

KÉSz, Cégény István

Nyíregyházi Egyházmegye