A labdarúgás népszerű sport az országban, Magyarország a 10 millió szövetségi kapitány országa és Debrecenben 220 ezer edző van, itt mindenki jobban tudja, hogyan kellett volna játszani – kezdi beszélgetésünket Herczeg András klubmenedzser, a nemzetközileg is elismert DVSC futball csapat vezetőedzője, a Debreceni Labdarúgó Akadémia ügyvezetője, aki szerkesztőségünk vendégeként a sport mellett az emberségről, alázatról, hitéről tesz tanúságot.

(DVSC: Debreceni Vasutas Sport Club, 1949-től 1955-ig Debreceni Lokomotív néven ismert, ekkor született meg a csapat beceneve, a „Loki”)

Herczeg András sportkarrierje a Debreceni Sportiskolában kezdődött. 14 évesen, 1974-től már a Debrecen-VSC igazolt játékosaként ismerték. Tehetsége a budapesti sztár együttesek érdeklődését is felkeltette, de a kötődése Debrecenhez már fiatal korában erősebb volt annál, mintsem elhagyja azt bármilyen lehetőségért. 1975-ben, később 1979-ben térdsérülést szenvedett, ezután csak alacsonyabb osztályú csapatokban játszhatott.

1988-ban visszakerült a Debreceni Sportiskolába, majd 1994-től Garamvölgyi Lajos vezetőedző mellett pályaedző, utána vezetőedző, 2007 decemberétől a DVSC klubmenedzsereként az ország focirajongói is megismerhették.

– A kinevezésemet – a megyei napilap felmérése alapján – az olvasók 71 %-a nem tartotta jó megoldásnak. Ez próbára tette az érzékenységemet, majdnem visszaléptem, de nem bántam meg, hogy maradtam.

– Ebben a szerepben van helye az érzékenységnek? Ismerjük a szituációt, amikor egyszerre több tízezer ember finoman fogalmazva „emeltebb hangon” nyilvánítja ki véleményét a játékról, egy vereség után pedig a következő napokat is el kell viselni.

– Nekem ezzel meg kell küzdenem, de ugyanakkor azt látom, hogy minden feladathoz kell egyfajta érzékenység, amely állandó kontrol alatt tartja az embert. A vereséggel meg kell küzdeni, talpra állni, és ez megerősíti az embert. Egy vesztes meccs után nem alszom, másnap úgy kell kimennem az edzésre, hogy belül össze vagyok roppanva, de a fiúk ezt nem láthatják.

2008 januárjától vettük át a csapatot, még abban az évben megnyertük a magyar kupát, 2009-ben mienk lett a bajnoki cím és bekerültünk a bajnokok ligája főtáblájára. 2010-ben megvédtük a bajnoki címet, ismét mienk lett a Magyar Kupa, Szuperkupa, Liga Kupa és bejutottunk az Európa Ligába a mi alacsony költségvetésünkkel, amit mindannyian tudunk: ha ezen múlna „labdába sem rúghatnánk” a nemzetközi kupában szereplő csapatok mellett.

– Mit jelentett ez a nemzetközi siker a vidéki város csapatának?

– Frenetikus élményt jelentett, az egész ország, más szurkolótáborok is mögöttünk álltak, sztárcsapatként kezeltek bennünket. Szófiából hazaérkezve tudatosodott bennünk a felelősség, hiszen nemcsak Debrecent, hanem Magyarországot is képviseltük.

– Milyen vezetőnek tartja magát?

– Jó öltözői légkör, közösségi munka nélkül nem lehet eredményesen szerepelni. Törekszem a helyzetet megérteni, a játékosok fejével gondolkodni. Van, amikor olyan szigorú vagyok, hogy az öltözőben egy pillanatra megdermed a levegő, és a büntetés sem marad el, de akkor azt hatásos. Viszont az ellenkezője is előfordul. Tudni kell kezelni, elkapni a pillanatot. Ez a szerep mindig teljes empátiát igényel. Igyekszem mindig őszintén tenni, értékelni. Figyelek a csapatból kimaradó játékosok érzékenységére, magánéleti gondjaikra is. Rengeteg konfliktushelyzet adódik, ezeket le kell rendezni az öltözőben, hogy ne maradjanak sebek. Nem egyszerű. Az edzői munka összetett. Jó pszichológusnak, pedagógusnak, lelkivezetőnek kell lenni. A legfontosabb a tisztelet, az alázat egymás és a játék iránt.

– Mi köti ennyire Debrecenhez?

– Ha a nyakas cíviseket emlegetik, engem az csak büszkeséggel tölt el. Nagy lokálpatriótaként, minden debreceni sikernek örülni tudok. A családom, a barátaim is itt élnek.

Két és fél éves voltam, amikor édesapám meghalt, édesanyám egyedül nevelt fel itt Debrecenben. Ő a nagyerdei SZOT üdülőben (ma Hotel Nagyerdő) volt étteremvezető, így egy szolgálati lakásban laktunk közel tíz évig a szálloda első emeletén. Úgy tekintek arra az épületre, illetve a „mi” ablakunkra, mint más a szülői házára.

Édesanyám már 85 éves, de nagyon szoros a kapcsolat köztünk, Egy nap többször is meglátogatom, fontos tudnom, hogy ő jól van. Sokat jelent nekem.

Nagyon szeretem ezt a várost. Nem szívesen vagyok távol, az ünnepek alatti szentmise látogatás is kihagyhatatlan számomra.

– Vallásos?

– Görögkatolikus vallásúak vagyunk édesanyámmal, szentmisére a hozzánk közel eső Szent László római katolikus templomba járunk, de ott görögkatolikus liturgia is van. Minden nap imádkozok, édesanyám rendszeresen figyelmeztet, hogy az első péntekről sem feledkezzek meg, imádkozzak és kérjem a Jóistent minden dolgomban. A feleségem nem jár templomba, ő otthon ebéddel vár bennünket a szentmisék után.

– „Aki jót cselekszik, az Istentől való”. Nem titkolt szándékom, hogy elsősorban az adakozásáról kérdezzem, ami karácsony táján, vagy most a szegénység évében (ez utóbbiról sajnos keveset hallva) különösen aktuális. Miért segít?

– Szeretek adni. Rendszeresen megkeresnek szervezetek, alapítványok, ha tudom, segítem őket. Nem szívesen beszélek erről, mert erről nem beszélni kell. „Ne tudja a jobb kezed, mit tesz a bal…” (Mt 6.3)

– A jócselekedetek nem maradnak titokban. „Ha tehát kitartotok a jótékonykodásban, Istent magasztalják érte, mivel készségesen vallomást tettetek Krisztus evangéliumáról...” (2Kor 9)
„Ne mondd barátodnak: „Menj és jöjj vissza, majd holnap adok!” – amikor tüstént adhatnál.” (Péld 3. 27)

– Nem fordult elő, hogy kérést visszautasítottam volna. Vannak barátaim is, akik nehéz helyzetbe kerülnek, lehetőségeimhez mérten nekik is segítek. Jó az, amikor az ember tud segíteni. Nem érezném jól magam, ha visszautasítanám őket.

– Miért?

– Az embert sajnálom. Lehet, hogy önhibáján kívül került nehéz helyzetbe, vagy éppen felelősség terheli, ettől ő még fázik, éhezik, bajban van. Nem a mi tisztünk megítélni, a mi feladatunk és úgy érzem kötelességünk, hogy segítsünk.

– Azt látom, hogy a tehetősebb emberek kevésbé adakoznak. Sok esetben az adakozó ember szociális érzékenysége a szegénység megtapasztalásából fakad.

– Én nem tapasztaltam ezt. Édesanyám mindig előteremtette, amire szükségem volt. Ugyanakkor érzékenyen érint az, hogy bár én nem szenvedtem hiányt semmiben, Ő biztos, hogy sok mindent megvont magától. Gyermekkoromban számtalanszor előfordult, hogy a talponálló étteremben nekem vett édességet, de ő nem evett. Most már tudom, miért nem…

A mai napig ő akar nekem adni és segíteni. Jó érzés. Tőle tanulhattam azt, hogy adni jó. Örömmel tölti el, ha főzhet nekem, olyankor újra tele van energiával. Azáltal is jót cselekszünk, ha elfogadjuk idős szüleink segítségét.

– Mi jut eszébe a szóról: szeretet?

– Az Édesanyám. Jó érzés, ha szeretünk, és szeretve vagyunk. Szeretem a családomat. A hitre is édesanyám nevelt, a hit áthatja az egész életet. Ha nem hittel megyünk ki a mérkőzésre, eredményre se számítsunk.

– Újra a pályán vagyunk…

– Nehezen tudok elvonatkoztatni, mert a foci a munkám, a hobbim és kikapcsolódásként is meccset nézek. Sok időmet töltöm a labdarúgással. Visszatérve a hitre, szerintem a hithez kell egyfajta belső tűz, ami nélkül erőtlenné válik minden. A meccs előtt látom, hogy a játékosokban megvan-e a lelkesedés, a tűz, a hit, ami nélkül a pályára sem érdemes kimenni. Lelkesedésük tőlem is függ, minden az öltözőből indul ki, de így van ez más szituációban is: vannak emberek, akik lángra tudják lobbantani a szikrát, de az ellenkezőjét is megtapasztaljuk. A legfontosabb, hogy mindig hiteles légy, akkor is, ha elérzékenyülsz, vagy ha szigorúbb vagy. A hit és a hitelesség elválaszthatatlan.

No, és itt van az alázat, ami nélkül nem lesz eredmény, és a kudarcból is nehezebb felállni. A lelkiség is hozzájárul a sikerhez, nemcsak a szakmaiság. Arra mindig figyelek, hogy a földön maradjunk. Szerényen, alázattal kell kimenni a pályára, mert lehet, hogy ma sikeresek vagyunk, de jön a következő meccs, és ismét bizonyítani kell, szinte mindig elölről kell kezdeni. Van egy másik oldala is a sikernek: ha elér az ember egy szintet a csapattal, akkor a szurkolók elvárják, hogy azt meg is tartsuk, de bármennyire komolyan vesszük is, természetesen ez csak játék. Egyszer fenn, egyszer lenn. Nehéz ezt megértetni a szurkolókkal.

– Mit szeret tenni, amikor nem a focival foglalkozik?

– Örömmel tölt el bennünket, hogy már 2 éve 3-4 naponta játsszuk a meccseket, de sokszor nem tudjuk kipihenni magunkat. Gondolatban is csak a csapattal foglalkozom, elemzem a mérkőzéseket. Ha mégis marad egy kis szabadidőm, akkor a teniszezem a barátaimmal, a társaságot választom. Van, amikor esténként kimegyek a kertbe szalonnát sütni, vagy csak tüzet gyújtani. Szeretem a természetet, és jobbat el sem tudnék képzelni, mint a természetben csöndben, békésen ellenni, de „nem jó az embernek egyedül lenni”, így az a jó, ha a feleségem is mellettem van.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum