COFFEE PANNONIA
Murányi Sándor Olivér: Mosoly
„Azt mondják, hogy este kilenckor a Duna-parton agyonlőtték.”
Dr. Tyukodi Mihály szatmári egyházmegyés pap bejegyzése a Bokréta utca 3. szám alatti épület konyhafüzetébe
Állok a sortűz helyén, ahonnan már kétszer lopták el az emléktáblát. Ez a harmadik itt, a Fővámház előtti Duna-parton.
Ma különösen vörös a naplemente felhőitől a folyam.
Szerzetben élő nagynéném rendtársáról emlékezik...
– A Dunába lőtték. Ez ma már sokaknak legföljebb szenzációul szolgál. Alig akadnak, akik még tudják, ki volt ez a nő… Kassán született és tanult. Majd 1943-ban, amikor a doni katasztrófa után a hazai sajtó a polgári vagy népi származású, „ősmagyar” és „idegen eredetű” lakosokat állítja egymással szembe, így ír szülővárosáról – nagynéném elővesz a táskájából egy könyvet, és hangosan olvasni kezd. Nem érdekli, hogy a járókelők furán bámulnak ránk:
„Mit tudja azt az a jó kritikus, hogy mi az a Kassa?! És kik azok az »idegenből ideszakadt« kassaiak!... Azt csak az őslakos kassaiak tudják, hogy Kassa és a kassai magyarság – sőt a felvidéki magyarság is! – mit köszönhet például a… Fischer-Colbrieknak…, Grosschmideknek, Münstereknek…, Rozmannoknak… és a számtalan többi »idegenből ideszakadt« polgároknak, akik gyárat építettek, üzleteket alapítottak, harangot öntöttek, vasat kovácsoltak, jogot védtek, tanítottak, várost igazgattak és hirdették az Isten igéjét… Nagyapám, a múltszázadbeli, valóban »idegenből ideszakadt« kassai polgár épített egy – hotelt! Vagy nem is hotelt, hanem… vendégfogadót. A vendégfogadóból hotel lett, de ez a hotel sem az ma, ami még ezelőtt harminc esztendővel is volt… A szálló mellé azonban épített egy olyan termet, amely azóta is a művészet hajléka mindmostanáig. Mert nem a fényes bálok, sem a nagy bankettek lényegesek annak a teremnek az életében, hanem a művészi estek, hangversenyek, nagyobbnál nagyobb művészek játéka… Templom lett az is, a művészet temploma, ahol a művész múzsájának, a közönség a művésznek hódol!”[i]
Nagynéném elteszi a könyvet, és tovább mondja:
– Tanítóképzőt végez, könyvkötészetet tanul Kassán, majd publikálni kezd. Fekete furulya címmel novelláskötete jelenik meg. Lehetetlen nem gondolnunk Ady A fekete zongora című versére. A könyvnek igen jó a sajtóvisszhangja, még Babits is elmondja róla véleményét. Komolyan dolgozik regényén, amiben a kisebbségi sorsot akarja festeni sok részlettel. Összeötvözi a közlő író és a kétkezi munkás életét. Rövid ideig menyasszony. Visszaküldi a gyűrűt, önmagával vitázva: – Neked ehhez nincs tehetséged. – Elvégzi a szociális és népjóléti tanfolyamot, majd belép rendünkbe, a Szociális Testvérek Társaságába, amit Slachta Margit alapított 1923-ban, és amelynek a lelkiségét így körvonalazták: bencés alapokon álló, modern formában megjelenő, szociális tevékenységet kifejtő szentlelkes élet. Rendtársam rengeteget dolgozik, szerkesztésében jelenik meg a Katholikus Nő, Csehszlovákia egyetlen nőmozgalmi lapja. Pozsonyban, Komáromban, azután ismét Kassán találjuk. A túlhajtott munka fizikailag és lelkileg is megviseli. Elöljárói hivatásbeli bizonytalanságnak ítélik állapotát, ezért 1934-ben nem kap engedélyt fogadalomújításra. Ez még jobban megviseli, de kitart, 1940 pünkösdjén leteheti az örökfogadalmat. Belépése előtt ugyanilyen szívóssággal harcolt a dohányzás ellen, végül teljesen lemond róla. Missziós tervei vannak, Brazíliába szeretne menni, végül írói tehetségéhez hasonlóan ezt a vágyát is az oltárra teszi. A Katolikus Dolgozó Nők és Leányok Országos Szövetségének (DLN) központi vezetője lesz. Budapesten három év alatt öt új lányotthont alapít, kétszázkilencven hellyel. 1944 novemberében, a nyilas korszakban veszi saját kezelésébe a DLN Mozgalom a Bokréta utca 3. szám alatti, százötven férőhelyes épületet, ahonnan rendi testvérem – miután felajánlja életét, mint a Szociális Testvérek Társasága áldozatát arra az esetre, ha üldözés törne ki és a testvérek veszélybe kerülnének – utolsó útjára indul…
Nagynéném szeme könnybe lábad.
A Dunát nézem. Sosem fordult meg a fejemben, hogy temető is lehet… Szótlanul állunk az emléktáblánál. Ma van az évforduló. Megelevenednek előttem az események.
A szerzetesnő vezette ház nagytermét katonák foglalták le. Két szobalány többszöri figyelmeztetés ellenére bejárt hozzájuk. A szociális testvér elmagyarázta nekik, milyen lelki, erkölcsi káruk lehet ebből. Egyiküknek felajánlotta, elintézi, hogy átkerüljön egy másik otthonba, és ugyanolyan feltételekkel dolgozhasson, mint itt. Az akkor húszéves Erzsébet nem szólt erre semmit. De azután panasszal fordult az előző otthonvezetéshez tartozó ismerőséhez, majd az ő biztatására a nyilasházba ment, hogy feljelentse Sára testvért, mivel zsidókat rejteget… A Szociális Testvérek mintegy ezer üldözöttet bújtattak, közülük majdnem százat személyesen Sára mentett meg…
„…gépkocsival vittük ki őket a Duna-partra. […] A foglyokat a partszegélynél, arccal a víz felé sorba állítottuk, mi pedig mögéjük álltunk és sorozatlövéssel tüzeltünk rájuk. Egyedül én lőttem pisztollyal. […] A holttesteket mi lökdöstük a vízbe. […] Ütni kellett őket… meg rúgásokkal kényszerítettük, hogy a víz szélére álljanak. Közben jajgattak, meg könyörögtek az életükért…” – vallotta a kivégzésekről az 1967-es nyilasperen Bükkös György hatodrendű vádlott.[ii]
Elkérem nagynénémtől az életrajzi kötetet. A róla közzétett fényképekhez lapozok. Mindenhol mosolyog.
Ezerkilencszáznegyvennégy december huszonhét.
„…a fővámház elé szállították és levetkőztették őket… – Ekkor, mielőtt a sortűz eldördült volna – egy alacsonytermetű, rövid feketehajú nő valamilyen megmagyarázhatatlan nyugalommal kivégzői felé fordult… majd letérdelt s égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára.”[iii]
Próbálom magam elé képzelni a fegyverek ropogását, a Dunába hulló emberi testeket, a víz csobbanását, miközben leköti gondolataim a szerzetesnő fényképeken mosolygó tekintete...
… Arra riadok, hogy hallom, a Szabadság hídon csilingel egy villamos. A negyvenkilences lehet, amellyel annyiszor jártam át Pestről Budára. Előttem autók zúgnak az alsó rakparton, mögöttem fiatalok nevetése hallik a szélben. Valószínűleg diákok, talán a Közgazdasági Egyetemről.
Vöröslik a naplemente, mint a zsidókat mentő vértanúk vére.
A vízre nézek.
A Duna ragyog.
[i] Mona Ilona – Szeghalmi Elemér: Salkaházi Sára élete és munkássága. Budapest, Ecclesia, 1990. 9–10. o.
[ii] Sólyom József – Szabó László: A zuglói nyilasper. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1967. 133. o.
[iii] Mona – Szeghalmi: i. m. 90. o.
Murányi Sándor Olivér
Forrás: Irodalmi Jelen
