Szenvedélybetegek

„Amikor először jöttem a szenvedélybetegek lelkigyakorlatára, nem nagyon mertem hinni, hogy tényleg elfogadnak és olyannak szeretnek, amilyen vagyok. De másodjára is ugyanezt éreztem, meg harmadjára is… tizenhét éve járok vissza.”

Titkó István atya 2000 májusa óta vezeti Máriapócson a valamilyen függőséggel küszködők segítésére szolgáló lelkigyakorlatokat. Háromhavonta jönnek harmincan-negyvenen. Mint mondják, a rendszeresség és a folyamatosság olyan fontos számukra, mintha versenyre készülnének és ez lenne az edzés.

Mindannyian szeretik Máriapócsot, ezt a szent helyet, ahol csodákat élnek meg. A három itt töltött nap három hónapra képes lelki feltöltődést adni. Az őszinte, szeretetteljes légkör, az elfogadó közeg, a nyitottság alkalmassá teszi mindnyájukat az egymástól való tanulásra, hitük mélyítésére.

„Jártam én mindig templomba, csak amíg ittam, addig nem tudtam megmondani, miért járok. Amióta szabad lettem az italtól, a hitem is megváltozott!” – állítja egy sok éve visszajáró férfi.

Egyetértőleg mondták el: egyedül nehéz gyógyulni. Erősítik egymást, de nagyon fontos, hogy a családdal, a hozzátartozókkal együtt történjen a változás. Egy alkoholistának megdöbbentő végighallgatni egy másik alkoholista házastársának a vallomását arról, miként éli meg, mennyire szenved az adott helyzettől. Ráébresztik egymást arra, hogy szenvedést okoznak a másiknak, szeretett személyeknek. És – amire ritkán gondolunk – erőfeszítést igényel annak elfogadása és feldolgozása is, amikor megváltozik a szenvedélybeteg. Ugyanis a környezet néha rögzít egy helyzetet, s nem hiszi, hogy tényleges a változás…

Sok a rendszeresen visszatérő, de mindig vannak új bekapcsolódók is. „Először jöttem, mégis, mintha 1000 éve ismernénk egymást…” Nem zárult be a közösség. „Amit mi megtapasztaltunk, amit ingyen kaptunk, azt lelkiismeretbeli kötelességünk tovább adni. Mi az életmódunk miatt sokat veszítettünk. Itt igyekszünk abból valamit visszanyerni, másoknak is nyújtani. Megkaptuk ezt a kegyelmet, és azon vagyunk, hogy meg is őrizzük” – mondta egy férfi azok közül, akik elsők között csatlakoztak a csapathoz.

De ne gondoljuk, hogy kizárólag férfiakkal fordul elő, hogy rákapnak az italra, vagy más tudatmódosítóra. Még csak nem is kevesebb a számuk az asszonyok között. Inkább láthatatlan, emiatt később felismerhető a betegség. Ebben a körben őszinte a beszéd, itt akadnak olyan alkoholista asszonyok, akiket a férjük hozott el, s együtt próbálnak erősödni. Kísérőként is jönnek nők. Egy anya azt mondta: „Férjem belehalt az ivásba. Emiatt kísérem a fiamat erre a lelkigyakorlatra hosszú évek óta.”

Sokkal több embernek volna, van szüksége erre a lelkigyakorlatra, mint ahányan eljönnek. Szégyenlik a problémát? Azt gondolják, ez összeszokott csapat, amibe már nem férnek bele? Gyenge a tájékoztatás? Bármi is az ok, tegyük félre, és „siessünk az Istenszülőhöz” gyógyulni!

Nyíregyházi Egyházmegye