Kocsis Fülöp metropolita Szíriában

A rákoskeresztúri görögkatolikus templomban elmondott rövid imádság után indult útnak kora reggel Fülöp metropolita Libanonba, hogy a Görögkatolikus Egyház által meghirdetett adománygyűjtés eredményét személyesen vigye el a szíriai keresztények képviselőinek Libanonba. A reptérre való érkezés után sokkoló ténnyel szembesültünk: a szíriai falu számára összeállított napelemes rendszer jóval meghaladta a nemzetközileg engedélyezett súlyt. A csomagokkal való ügyeskedés lehetővé tette volna, hogy elosszuk a súlyt, ám a még rosszabb hír még csak most jött. Utas-biztonsági okokból a napelem tizenöt kilós akkumulátorát nem vihettük magunkkal megfelelő tanúsítvány nélkül, ami azt igazolja, hogy a repülőgépre nem veszélyes. Kénytelenek voltunk a biztonságosan lezárt dobozt fölnyitni, és kivenni az akkumulátort. Kruppa Levente atya reggel hét órakor készségesen eljött a reptérre, hogy átvegye, és azt teherszállító repülővel útnak indítsa Bejrútba – annak azonban kicsi az esélye, hogy Fülöp atya kint-tartózkodása alatt meg is érkezzen. A napelemes rendszert így nem tudjuk beüzemelni, abban reménykedünk még, hogy esetleg Bejrútban találunk megfelelő akkumulátort.

Komikus látványt nyújthatott Fülöp atya, madzagok közé gabalyodva, szigszalaggal és bicskával a kezében, a napelemes rendszer megmaradt részeinek újracsomagolása közben, ám a küldemény biztonságos megérkezése kiutazásának egyik fő célja, mindent meg kellett tenni tehát a csomag biztonságáért. Ennek megfelelően a csomagra franciául, angolul, törökül és arabul is föltüntettük a TÖRÉKENY feliratot.

A csomagok föladása közben telefonon keresett a szír ortodox pátriárka titkára, aki azt mondta, mindent megtesz, hogy vízumot szerezzen Szíriába, sőt, fölajánlotta, hogy velük együtt mehetünk Damaszkuszba, ahol szállást is biztosítanak, majd Homszba és Al Dmeine al-Sarqija faluba is elkísérnek. A kezdeti rossz élmények után bíztatóan folytatódott tehát napunk.

A repülőút Isztambulba nagyon hamar elment. Megérkezvén trópusi, fülledt levegő fogadott bennünket. Sajnos szemünk előtt történt a következő „csapás”. A poggyászokat a gépből lendületes mozdulatokkal dobálták a szállító kocsira a török reptéri dolgozók. A napelemet tartalmazó csomagunkat meglátva egyikük elolvasta a TÖRÉKENY feliratot, majd nagyot lódítva egy-másfél méteres távolságba hajította. Csak imádkozni tudunk, hogy nem lett baja a napelemeknek…

Mivel bejrúti járatunk csak késő este indult, metróval és villamossal utaztunk a belvárosba, hogy megnézzük a világ egykoron legnagyobb templomát, a keleti kereszténység egy évezreden át legfontosabb központját, a Szent Bölcsesség, vagyis az Hagia Sophia templomát (ejtsd: ’aja szófia”). Először a vele szemben, ezer évvel később épült Kék Mecsetet néztük meg, a két templom ugyanis farkasszemet néz egymással, köztük pálmafás, virágos, szökőkutas sétánnyal.

A mecsetben éppen ima volt, ami alatt a turisták nem léphettek be, Fülöp atya azonban könnyen elvegyült a hosszú ruhás, sapkás, szakállas tömegben, így ő megnézte belülről is a templomot.

Ezután az 537-ben épült Hagia Sophia következett. A templomhoz közeledve fokozatosan tárult elénk monumentális mérete. Belépéskor ezerötszáz éves Krisztus-mozaikok ejtettek ámulatba, és a számunkra legkedvesebb látnivaló: Szent Piroska, vagyis Eiréné császárné szarkofágja. Piroska Szent László királyunk lánya, Komnénosz Joannész császár felesége volt, a mai napig a legnagyobb tiszteletnek örvendő bizánci császárné. Számos templomot, monostort, kórházat építtetett. Egyetlen Árpád-házi királyi sarj, akinek még életéből maradt ránk portréja: a templom emeletén férjével látható egy arany mozaikon, melyen a Szűzanya ölében ülő Krisztusnak adnak át bőkezű adományokat. Szép csöndben elénekeltük a Nagymihályi Géza atya által írt Szent Piroska-tropárt és kontákot a mozaik előtt. A konták utolsó soránál azonban egy őr erőszakkal megszakított bennünket, és megtiltotta, hogy imádkozzunk. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, mire azt mondta, nem szabad imádkozni. Ezután még egy őr csatlakozott hozzá, akivel aztán minden lépésünket figyelték és mindenhova követtek bennünket. Miután megcsodáltuk az egyenként három méteres, csodálatos Krisztus-, Istenszülő-, és Keresztelő Szent János mozaikokat, Fülöp atya arcát kezébe temetve magában imádkozott. Az őr odament hozzá, és azt mondta, fejezze be, nem engedi meg. Erre vita alakult ki köztünk, közöltem vele, hogy nem beszélhet így egy egyházi méltósággal, és nem tilthatja meg neki, hogy magában imádkozzon. Erre körbefogtak minket, és követelték, hogy töröljük ki a Szent Piroska mozaikjáról készült videónkat. Mivel videózni nem tilos a ma már múzeumként működő templomban, ezt megtagadtuk. Rögtön telefonálgatni kezdtek, elállták az utunkat, és a főnöküket hívták telefonon. A főnök sokkal kulturáltabban kérte, hogy legyünk szívesek, töröljük ki a videót, ha lehetséges. Megmondtuk neki, hogy sajnos nem lehetséges, nincs megtiltva, de többet nem videózunk, ha ettől megkönnyebbülnek. A főnök erre elmagyarázta a kollégáknak a telefonban, mire azok elkullogtak. Hogy miért bánthatta őket a videónk? Mivel sokan videóztak rajtunk kívül, csak arra tudunk gondolni, hogy féltek az imádságtól.

A hatalmas templom egykoron volt csodálatos, arany mozaikkal fedett mennyezetéről és falaiból csak töredékek maradtak meg (mely még így is hatalmas felületeket jelent), mert a város ottománok általi elfoglalása után a templomra félholdat tűztek, keresztény jelképeit kivésték a kövekből, lefestették, lemeszelték, s az épületet mecsetként használták. A szentély fölötti hatalmas Istenszülő és a mellette álló angyal megmenekült, akárcsak Krisztus mozaikjai, őket ugyanis a muzulmánok is prófétaként tisztelik, de Aranyszájú Szent János pátriárka mozaikja is látszik a templomban. Még az őrökkel történt atrocitás előtt a szentélynél az Istenszülőt is magyar görögkatolikus énekkel köszöntöttük, a Valóban méltó… és az Üdvözlégy Istenszülő Szűz halk eléneklése olyan lelki élményt jelentett, hogy azt soha nem fogjuk elfeledni.

Az Hagia Sophia után újabb diplomáciai telefonhívások következtek a Szíriába való beutazásunk ügyében, majd séta az Aranyszarv-öbölben, és a Galata-hídon. Ennek a hídnak érdekessége, hogy míg a felső szinten folyik a forgalom, a vízhez közel éttermek sorakoznak. Mind rendkívül előkelő. Ebben az időpontban nem is volt nagy forgalom egyiküknél sem. Bizonyára ezért is voltak már-már tolakodóan udvariasak és a ki-ki a saját éttermébe csalogatott minket. Vesztünkre az egyiknek már nem tudtunk ellenállni, s a korgó gyomrunk, a járkálásban egyre súlyosabb lábaink is rásegítettek erre az elgyöngülésre. Mindketten kissé rossz lelkiismerettel ültünk az egyébként gyönyörű helyen lévő éttermi asztalhoz. Körülöttünk, sőt, fölöttünk pecázó emberek, a kék vízen hajók óriási forgalma, a távolban az Hagia Sofia, másik oldalon pedig a Boszporusz híd. Az előkelő helyért meg a lángoló cserépedényben kihozott lecsóért borsos árat fizettünk. Még mindenfélével akartak kedveskedni nekünk, de mi már inkább menekültünk ebből a pénztárcánkra leső udvariasságból. A számlán is rajta volt a borravaló, s még azon felül is erősködtek, hogy az még nekik járna. No, ekkor már határozottabbra vettük a figurát, és otthagytuk őket. Viharosra sikerült távozásunk után azonban érdekes mozzanatok következtek. A következő étterem egyik dolgozója már nem pénzforrást látott bennünk, hanem Fülöp atyától áldást kért. Mikor ezt könnyedén megkapta, egyszerre több fiatalember is odaszaladt, hogy ők is kaphassanak áldást. Megható volt, hiszen több mint valószínű, hogy muzulmánok voltak, ám egyházi személy láttán tisztelték benne az Isten emberét.

Az öbölben általunk még soha nem látott hajóforgalom bonyolódik. Minden pillanatban egyszerre 15-20 személyszállító hajó szeli keresztül-kasul a világoskék színű öblöt, melynek partjain és hídjain élénk horgászat folyik, a merészebb fiatalok pedig meg is mártóznak a vízben, mely nyilvánvalóan nem veszélytelen vállalkozás.

Galata városrészben egy szűk, nem éppen szép sikátor leharcolt sufnijában török kávézót véltünk fölfedezni, ezt pedig ki kellet próbálni Isztambulban. Az előtte üldögélő borostás öregek ezt látva azonnal hellyel kínáltak bennünket, leültettek kis asztalukhoz, néhány újabb öreg érkezése után pedig barátságos beszélgetésbe elegyedtünk velük az itteni életről, az iszlámról, kereszténységről, Magyarországról, Puskásról. Mint kiderült, kurdok voltak és nagyon nagyra értékelték, hogy az Iszlám Állam által meggyalázott keresztényeknek viszünk adományt. A sűrű török kávét természetesen nem engedték kifizetni, és baráti kézfogások közepette búcsúztak el tőlünk. Megható ez a balkáni vendégszeretet.

A reptér felé tartó villamosan újabb lélekmelengető jelenet játszódott le. Négy, - vélhetően testvér – kisfiú szállt a villamosra. Koszosak voltak, taknyosak, mezítlábasak. Csomag zsebkendőket árultak az utasoknak aprópénzért. A legkisebb, egy ötéves forma, még ártatlan kis kócos Fülöp atyát meglátva odaszaladt hozzá és átölelte. Nem tukmálta rá a portékáját, nem kunyerált tőle, csak ölelgette. Metropolitánk kedves szavakkal beszélt hozzá, simogatta göndör buksiját, a kisfiú pedig csak mosolyogva nézte őt. S ha ez még nem lett volna elég, elkezdte csókolgatni Fülöp atya panágiáját, míg a következő megállónál le nem szálltak. Egy koldulásra kényszerített, sanyarú sorsú kis gyerkőc mosolygós szeméből és gesztusából áradt valami olyan ártatlan kedvesség, melyet nehéz szavakba önteni, és még ma is megmelengeti szívünket, ha rágondolunk.

A villamoson többen szóba elegyedtek Fülöp atyával, mind kedvesen és jókedvűen. Barátságosnak tűntek az isztambuli emberek, noha legtöbbjük számunkra bizalmatlan megjelenésű. Megállapítottuk, hogy a tömegközlekedési eszközökön az Egri csillagok összes statisztája helyet kapott, olyan karakteres arcok vettek körül bennünket.

A reptérre visszaérve csöndes imádságra vonultunk el az imaszobába. A repülőtér olyan óriási, járatunk kapuja pedig természetesen a legtávolabbi szögletében volt, így újra rossz élmény következett: az orrunk előtt zárták be a kaput, s nem engedtek föl a járatra. Hosszas rohangálás után sikerült helyet foglalnunk a következő járatra, mely hajnali háromnegyed kettőkor indult. Volt tehát újra időnk az imádságra, meg ennek a beszámolónak a megírására…

A reptéren várakozva ijesztő jelenet játszódott le. Egyszer csak valahonnan éktelen sikoltozás törte meg a reptér halk moraját, mire több száz, a terminálban kódorgó utas egy emberként, rémült arccal rohant észveszejtve a kijáratok felé. Azonnal egy terrortámadás képe ugrott be, s remegő lábakkal indultunk mi is a tömeggel. Kis idő múlva derült csak ki, hogy egy család – vélhetően útlevélből adódó problémák miatti – szétszakítása miatt tört el a mécses egy idősebb afrikai muzulmán nőnél, aki teátrális sikoltozással siratta utazni nem tudó fiát. Még jó ideig bámészkodott a tömeg, a rendőrök pedig udvariasan körülvették a családi dráma szereplőit.

A hosszas várakozás legörömtelibb pillanata az volt, amikor a szír ortodox pátriárka titkárától megkaptuk a szíriai vízumot, amit egy nap alatt intéztek el nekünk. Nagy öröm ez számunkra, hiszen ez azt jelenti, hogy pénteken a pátriárkával való ebéd után együtt megyünk Damaszkuszba, teljesülni látszik tehát elsődleges célunk: az adományokat Szíriában tudjuk átadni. Kérjük a kedves testvéreket, hogy imáikkal segítsék utunkat!

Járatunk kapuja felé tartva több tucat, fehér törölközőkbe öltözött muzulmán férfi mellett haladtunk el. Mint kiderült, Mekkába zarándokoltak.

Szíjjártó Péter külügyminiszterrel találkozott Kocsis Fülöp metropolita Bejrútban

A félórás találkozón részt vett a Bús Szilveszter helyettes államtitkár, Süveges András libanoni nagykövet, és Benes Károly, a bejrúti kereskedelmi ügyekkel megbízott külügyi attasé, és Mikola István nemzetközi valláspolitikai államtitkár is.

Fülöp atya megköszönte a Külügyminisztérium segítségét a tízmillió forintnyi dollár diplomáciai biztosítással ellátott csomagolásával, beszámolt továbbá arról, hogy a szíriai falut nem csak anyagi támogatással segítjük, hanem egy kisebb teljesítményű napelemes áramfejlesztővel is.

„A magyar kormány és külügy kiemelt célja, hogy helyben nyújtson segítséget a keresztényeknek és a szíriai embereknek. Egy-egy millió eurót adtunk a szír katolikus és a szír ortodox egyházaknak is, teljes mértékben támogatjuk tehát a Görögkatolikus Egyház ötletét. Legyen a két napelemből kétszáz!” – mondta Szíjjártó Péter, és megbízta Mikola Istvánt, hogy vegye föl a kapcsolatot Fülöp atyával a további tárgyalások ügyében. Mint mondta, ez a magyar kisvállalkozóknak is kedvez.

Mikola István hozzátette: erre már van is példa: Darfurban egy negyven kilométeres útszakasz világítása egy magyar vállalkozó cég munkája.

Fülöp atya méltatta azt is, hogy a magyar kormány ilyen sok segítséget nyújt a háború sújtotta vidékek lakosainak. Jó lenne, ha ezekről a hazai és a nemzetközi közvélemény is tudomást szerezne.

A továbbiakban a Közel-Kelet keresztényeinek helyzetéről beszélgettek.

Szijjártó Péter zárszóként megismételte, hogy a Külügyminisztérium bármiben segít Fülöp atyának ilyen téren, forduljon hozzá bizalommal a jövőben is.

Átadta az adományokat a szír falu képviselőinak Fülöp atya

Pénteken reggel, a hajnali érkezést követő reggeli után ünnepélyesen átadta a Görögkatolikus Egyház által gyűjtött adományokat és a napelemes rendszert Fülöp metropolita Bejrútban. Mivel akkor még nem volt biztos, hogy Szíriába is eljutunk, Al Dmeine al-Sarqije falu papja – aki a bejrúti melkita szeminárium rektora, – Naiim el-Gharbi atya és két falubeli fiatal tehetség vette át a tízmillió forintnyi dollárt, a számítógépeket és a napelemes rendszert. Az átadásról és átvételről hivatalos dokumentumokat írtak alá. Naiim atya elmondta: nagy megtiszteltetés és megható érzés, hogy egy távoli ország görögkatolikusai ennyi pénzt összegyűjtöttek, és ilyen hasznos ajándékokkal kedveskednek a hányattatott sorsú szíriai keresztényeknek.

Nyíregyházi Egyházmegye