A szíriai keresztények üzenete

Jean-Clément Jeanbart nyugalmazott aleppói érsek is köszöntötte Fülöp atyát. Az érsek a széküresedés idejére (a pátriárka nyugdíjba vonulása miatt) mint legidősebb püspök a melkiták apostoli kormányzója. Azt kérte, adjuk át üdvözletünket Orbán Viktor miniszterelnöknek, akinek nagy tisztelője. Nagyra értékeli ugyanis a magyar kormány munkásságát, amit az üldözött keresztényekért és a kivándorlás megakadályozásáért tesz. Az ő országukból nézve ugyanis a migránsválság legnehezebb része nem Európában jelentkezik, hanem itt, ezen a földön, ahonnan az elvándorlók magukkal viszik a történelmi helyek keresztény jövőjének reményét is. Mindent meg kell tennünk, hogy ne menjenek el innen a keresztény emberek, illetve, ha el is menekültek, minél hamarabb visszajöhessenek. Ez Európában majdnem csak kényelmi kérdés, itt viszont az életük és jövőjük függ tőle. Drámai módon írta le a háború sújtotta területek elnéptelenedését, emberi értelemben az újjáépítés reménytelenségét, de sietve hozzátette, hogy a mi Istenünk a meglepetések Istene, az Ő szeretetének és hatalmának köszönhetően minden lehetséges. Végül hangsúlyozta, hogy nekünk, keresztényeknek, s főleg az egyházi vezetőknek nem politikai korrektségre kell törekednünk, hanem az igazság keresésére és annak prófétai erejű kimondására.

Mivel sokáig nem akaródzott elbúcsúzni szírai barátainktól, kiültünk a még este is igen meleg teraszra – alattunk Bejrút városa, a sziklák övezte mély öböl – és mattét szürcsölve fölidéztük rövid négy napunk alatt történt hihetetlenül sűrű események minden lehetséges apró részletét. Al-Dmeine faluból is többen jelen voltak, akik vagy az élhetetlen körülmények, vagy a háborús katonai szolgálat elől menekültek ide, de volt közöttük, aki Kanadából érkezett, mivel családjával együtt nem találta ott a helyét. Szerencsét próbált, de több ezer kilométerre kellett elmennie ahhoz, hogy megértse, nem tud Szíriától távol élni. Már mindenük megvolt ott, mégis úgy döntöttek, hogy hazatérnek. Az fogalmazódott meg benne, hogy nekik azért kell szenvedniük, nehogy végleg eltűnjön a kereszténység Jézus szülőföldjén. S ha már így rendelte a Mindenható, akkor inkább vállalják ezt a szenvedést.

Az önzetlen és kedves, szelíd és temperamentumos Naim atya, vendéglátónk és minden utunkon hűséges kísérőnk megható szavakkal beszélt arról, hogy milyen sokat jelentett neki is ez a néhány együtt töltött nap. Meglepő számukra, hogy keresztény testvéreik egy távoli országból így foglalkoznak velük. Kézzelfoghatóvá vált számára az a szentírási mondat, hogy ha szenved az egyik tag, akkor vele együtt szenved a többi is. Krisztus egyháza vagyunk mindannyian, s a Szíriában élő keresztény testvéreink szenvedését éreztük meg mi is. Csodálatos volt megtapasztalni azt, hogy nincsenek magukra hagyva, hogy távoli testvéreik is törődnek velük. Megköszönte az egész magyar görögkatolikusságnak, az egész magyar népnek ezt a hatalmas gesztust, s mint mondta, ez nagy erőt ad nekik a további kitartáshoz.

A társaságban jelen volt egy fiatalember is, akinek az édesapját és a nagynénjét – Naim atya testvéreit – öt éve rabolták el a dzsihadisták. Eleinte minden róluk szóló hírért hajlandók voltak fizetni, de már tizenöt ezer dollárt fizettek, és mindig hiába. Alig van tehát remény, hogy valóban életben vannak. Ő már volt katona, de most ismét behívták. Mivel nem akar harcolni, börtön vár rá, ezért Libanonba menekült. Ez a fiatalember még akkor sem volt hajlandó elhagyni a faluját, mikor bombázták, lőtték azt, lakosait elrabolták. Azt mondta, Szíria a hazája, semmi pénzért nem hagyná el. Most mégis meg kell tennie. Mivel Libanonban nem maradhat, menedékkérelmet adott be az Egyesült Államokba. Azt mondta, soha nem fog ott maradni, amint vége a háborúnak, visszajön a falujába.

Egy másik fiatalember azt mondta, köszönettel tartoznak azért, hogy vannak olyan keresztények, akiket megérint, hogy milyen szenvedésen mennek keresztül az itteni keresztények. Úgy érzik, hogy a hozzájuk közel lévőktől nem kapnak annyi törődést és segítséget, mint most tőlünk, akik egy számukra eddig ismeretlen országból érkeztünk hozzájuk. „Különleges, hogy Szíriából menekülve itt, Bejrútban ülünk veletek, és a Krisztushoz való tartozás hozott össze minket. Vigyétek el ezt a képet magatokkal a nyugatiaknak, hogy itt még mindig él a kereszténység, nem csak az idősek, de a fiatalok lelkében is” – mondta Haiam.

A beszélgetés közben többen is fájlalták, hogy míg a muszlim migránsok és menekültek minden segítséget megkapnak Nyugaton, a keresztényekre semmilyen különleges figyelem nem irányul. Nagyon jó lenne, ha ez a nyugati egyházi vezetőkben is tudatosulna.

Végezetül Naim atya azt kérte, mindnyájan imádkozzunk a békéért Szíriában. „Biztos vagyok abban, hogy Isten jelen van a háborúban és a szenvedésben. Istennek üzenete van ezekkel a szenvedésekkel, megpróbáltatásokkal. Az, hogy ma itt vagytok, az is egy üzenet: nem vagyunk egyedül. Vigyétek magatokkal ezt a megtapasztalást és tegyetek róla tanúságot otthon is!”

Ez a megerősítés kölcsönös, hiszen mi is nagyon sokat épültünk azt látva, hogy ilyen körülmények között is mennyire erős bennük a Krisztushoz és egyházukhoz való ragaszkodás. Mi is kifejeztük feléjük nagy hálánkat, és ígértük, hogy odahaza, s főként Máriapócson fogunk imádkozni értük, hogy tartsanak ki ebben a hitükben és megingathatatlan reményükben. Kacagva beszélgettünk arról, mennyire különös, hogy egy héttel ezelőtt még nem is tudtunk egymás létezéséről sem, most pedig, mint édestestvérek örvendezünk egymásnak. A sok nevetés után a könnyek sem maradtak el, amikor utoljára öleltük meg egymást. Vagyis egy ideig utoljára, hiszen megígértük egymásnak, hogy kapcsolatunkat élénken fogjuk tartani ezután is.

Görögkatolikus Szemlélet

Nyíregyházi Egyházmegye