Elhunyt Kocsis István esperes

Elhivatott papi életében mindig ezt a napot tartotta szem előtt.

Édesapja életét látva, arra az életre készült már gyermekkorában, mely közelebb segíti majd őt is Istenhez. Ő is, mint mindenki, sajátos utat járt be.

Küzdött önmagával, betegségével és néha megérzett gyengeségével.

Ahhoz, hogy pap lehessen, talán nagyobb erőfeszítéseket tett, mint mások. De éppen ezért  vette mindig igen komolyan hivatását és küldetését.

„Aki az eke szarvára tette a kezét, az ne nézzen hátra”- gondolta magában, és ment azon az úton, melyről tudta, hogy nem ő jelölte ki saját magának. Hivatás volt ez, melytől soha, senki nem tudta eltántorítani.

Megőrzött humora és jókedve, és betegségében is mindig jelenlévő reménye már a szemináriumban is példamutató volt. Házastársával képzelte el papi életét, s úgy választott, hogy tudta, ezen a döntésén egész papi életének sikere, vagy kudarca lemérhető majd. Jó döntését Isten olyan szeretetteljes házastárssal jutalmazta, aki élete végéig segítője és hű munkatársa is volt.

Ahogy nőtt a családja, úgy erősödött benne a tettvágy és az eltökéltség, hogy amit elvállalt, azt mindvégig felelősséggel el is végezze.

Így látta el, a rábízott nyájakat is, mert ahová rendelte a Főpásztora, ott mindig „szolgált”. Mint aki szegény körülmények között nőtt fel, sohasem feledkezett meg a szegényekről sem, hiszen nagyon is jól tudta, milyen embert próbáló életforma a nélkülözés. Ha kellett, tanított, és lelkesen dolgozott az Úr szőlőjében, s azt a rendkívüli kegyelmet is megkapta, hogy templomot építhetett! Buzgóság emésztette az Úr házáért, s ez a buzgóság szép lassan őt is felemésztette.

Utolsó éveiben, betegsége miatt, közelebbi ismeretségbe került az orvosokkal. Felajánlotta szenvedéseit a rábízottakért, s nem titkolt bizalommal és hittel készült arra az utolsó lépésre, melyet az ember már nem a lábával, hanem a lelkével tesz meg.

A betegek szentségével megerősítve, adta vissza életét annak, Akitől kapta azt, és Akinek szolgált egész papi életében.

Damjanovics József összeállítása alapján

Kocsis István 1944. 01. 30-án született Szabolcsveresmarton. Felesége: Verdes Anna Eleonóra. Nyíregyházán, 1968. 08. 18.-án szentelték pappá. Szentelési jelmondata: „Nekem, mindenek között a legkisebbnek jutott osztályrészül, a kegyelem:hirdetni Krisztus felfoghatatlan gazdagságát.” (Ef 3,8). „Jelmondatom szellemében, a tőlem telhető buzgósággal igyekeztem végezni munkámat” – írta egyszer magáról. Helyettes lelkészként Mezőladányban szolgát 1976-ig, majd parókus volt Hejőkeresztúrban 1976-2004 között. Tiszteletbeli esperesi címét 1994-től viselte. 2004-től 2010-ig Szuhakállóban teljesített szolgálatot, ezután került Emődre, ahol hét éve látta el a szervezőlelkészi feladatokat. Tavaly a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült „a településen élők és a görögkatolikus hívek életét is gazdagító, elhivatott papi szolgálata, illetve példaadó közösségépítő munkája elismeréseként”. 

Nyíregyházi Egyházmegye