Ha ma reggel nem hajnalban feküdtünk volna le, talán nem lennénk annyira fáradtak. De a zene, a fiatalok tánca harminc kilométer után este 11-től akkora csábítás volt, aminek nem lehetett ellenállni. Fájós lábbal, még akkorát táncoltunk mi középgenerációs papok is, mintha 15 évet fiatalodtunk volna.
Az idő azonban makacs dolog. Az órák teltek, és azt éreztem, hogy már biztosan régen ébren kellene lennem. Fél hét. Reggel vagy este? Reggel… micsoda dráma. Sok száz arc, elnehezült végtagok, de megyünk.
Sok szép ima, frappáns gondolatok.
Zarándoklat másképp.
Mi is ez?
Mások leszünk, mire odaérünk.
Mások akarunk lenni!
Nem tömegember, tucatarc, állarcot, maskarát magunkra aggatók.
Az első tizenkét kilométer még rendben. Nyírgyulajban szép a templom. Eszembe jut, hogy itt történt az a gyilkosság, ami miatt Pócson van a bilincs. A következő hat kilométer Ófehértóra fiatalosan szólva: durva.
Elkezdett fájni a térdem, gazdagabb lettem két vérhólyaggal. Azt hittem nincs az az ember, aki meg tud mozdítani. Utána találkoztam egy érdekes emberrel és elrepült az utolsó hat kilométer.
Majdnem elfelejtettem, az énekek: könnyűek és kevésbé könnyűek. A végén kiderül, hogy a sárga csapat fergeteges. Még néhány nap és közösség leszünk.
Egy zarándok
Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum