P. Tóth Nóra írása.
Olyannyira hinni akarok abban, hogy lehetek majd egyszer türelmesebb, és majd egyszer eljutok mindenhová, ahová csak szeretnék, majd egyszer lesz értelme a küszködéseknek, hinni akarom, hogy egyszer konszolidált életemet elhagyva majd megvalósítom álmaimat, egyszer majd gazdag leszek, egyszer majd önmagamért fognak szeretni, egyszer majd véget ér az elszigetelődés, majd kihúzva a zuhanyfüggönyt elégedetten pillantok a tükörbe testem alakját vizsgálva, egyszer majd jó állásom lesz, majd szeretni fognak, majd boldog leszek a környezetemben, majd egyszer hangot találok elnémult ifjúságom dallamihoz, egyszer majd rendben leszek önmagammal… annyira akarjuk hinni, hogy elfelejtünk érte tenni ma, most.
Ahelyett, hogy kergetném e vágyálmokat, abban kellene hinnem, ami van: a konszolidált józanság megfontoltságában, az álmaim előremozdító lendületében, a megelégedés erejében, önmagam egyediségében, az egyedüllét ajándékában, a test múlandóságában, a munka gyümölcsében, a bizalomban, az engem körülvevők nagylelkűségében, a múlt termékeny talajában, az Isten belém vetett szeretetében.
A csigahéjamba való visszahúzódásomban nem a cselekvésképtelenségnek adom át magam, inkább engedem munkálkodni a felismerést. Mert a tavasz most bontja bimbait, a világ most kínál hősies viselkedést, az élet most mutatja meg trükkös titkait, az Isten most vár hűséget.
Most. Ebben a percben.
„Most fölkelek, így szól az Úr, most föltámadok, most fölemelkedem!” Iz33,10
P. Tóth Nóra