PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Most föltámadok, most fölemelkedem

P. Tóth Nóra írása.

Olyannyira hinni akarok abban, hogy lehetek majd egyszer türelmesebb, és majd egyszer eljutok mindenhová, ahová csak szeretnék, majd egyszer lesz értelme a küszködéseknek, hinni akarom, hogy egyszer konszolidált életemet elhagyva majd megvalósítom álmaimat, egyszer majd gazdag leszek, egyszer majd önmagamért fognak szeretni, egyszer majd véget ér az elszigetelődés, majd kihúzva a zuhanyfüggönyt elégedetten pillantok a tükörbe testem alakját vizsgálva, egyszer majd jó állásom lesz, majd szeretni fognak, majd boldog leszek a környezetemben, majd egyszer hangot találok elnémult ifjúságom dallamihoz, egyszer majd rendben leszek önmagammal… annyira akarjuk hinni, hogy elfelejtünk érte tenni ma, most.

Ahelyett, hogy kergetném e vágyálmokat, abban kellene hinnem, ami van: a konszolidált józanság megfontoltságában, az álmaim előremozdító lendületében, a megelégedés erejében, önmagam egyediségében, az egyedüllét ajándékában, a test múlandóságában, a munka gyümölcsében, a bizalomban, az engem körülvevők nagylelkűségében, a múlt termékeny talajában, az Isten belém vetett szeretetében.

A csigahéjamba való visszahúzódásomban nem a cselekvésképtelenségnek adom át magam, inkább engedem munkálkodni a felismerést. Mert a tavasz most bontja bimbait, a világ most kínál hősies viselkedést, az élet most mutatja meg trükkös titkait, az Isten most vár hűséget.

Most. Ebben a percben.