COFFEE PANNONIA
Az értékbecslő
P. Tóth Nóra novelláját olvashatják.
Végre megszólalt a csengő. Edvárd idegesen pattant fel a konyhaasztaltól, ahol épp kávéját szürcsölte még néhány perccel ezelőtt. A félhomály, amelybe az üres szobák burkolództak, csak sejteni engedte, hogy a tárgyak helyükön vannak, tisztán várják az idegen látogatót. Most, ahogyan végigsétált a bejárati ajtóhoz vezető folyosón, megérezte a közelmúltban használt tisztítószerek illatát. Elégedetten nyugtázta, hogy rendezett lakásba vezetheti be az ingatlanost, hogy megbecsülje annak értékét.
Fontos az első benyomás, tudatosította magában Ed. Lám, ez is elérkezett, új város, új munka vár rá. A károgóknak nem volt igazuk, ezekre a kvalitásokra akkor is szükség van, ha az ember már túljutott élete felén. Sok álmatlan éjszakájába került, hogy újra alkossa önmagát. Néha maga is meglepődött, milyen könnyű néhány keresetlen szóval félreállítani azt, aki útban van. S a cél szentesíti az eszközt, ha feljebb akarsz kerülni, meg kell hoznod a magad áldozatait. Az élet kegyetlen. Ezt már rég megtanulta.
Az ajtó üveglapja mögött magas, tagbaszakadt férfi sziluettje rajzolódott ki. Ed türelmetlenül várta már, így a rövid kézfogást követően mutatta is az utat a belső terek felé. Becsukta az ajtót, közben futó pillantással nyugtázta az épület előtt parkoló autón az iroda címét és reklámfeliratát: „Mikor jöhetünk hozzád?” Az előszobába benyomuló, közelben megkonduló harangszót örömmel zárta ki komfortos világából.
Az értékbecslő aprólékosan szemügyre vett minden helyiséget, tárgyat, kezében tartott mappájára sűrűn jegyzetelt. Edvárd kényelmetlenül kezdte magát érezni az idegen jelentlétében. Bár zavarni nem akarta beszéddel a munkát, a néma szemrevételezés frusztrálta, ijesztő vibrálással töltötte meg a levegőt.
Az értékbecslő első megszólalása mellbevágóan hatott rá. Némi akcentussal és olykor meglepő szóhasználattal formázta a mondatokat, melyek sürgetve követelték a regisztrált tárgyak és az épület paramétereit.
Edvárd büszkeséggel állt meg mahagóni asztala előtt, hogy elmesélje hogyan jutott hozzá az értékes bútorhoz, de a férfi összehúzott szemmel méregette, láthatólag sem a történet, sem a tárgy nem nyerte el tetszését. A márvány fürdőszoba, az óriási franciaágy, a tágas konyha látványa sem nyűgözte le az idegent. Edvárd úgy érzékelte, hogy minél többet mutat, annál inkább összeszűkül a robosztus ember szeme.
Edvárd védekező pozícióba helyezkedett, felhalmozott gazdagsága kemény, kitartó munkával lett az övé, de persze azzal is mindig tisztában volt, hogy ügyeskedése nélkül mindez most nem lenne birtokában.
A megvető pillantásokat és csípős megjegyzéseket Edvárd eleinte az irigység fellobbanásaként értelmezte, hiszen mindenből a legjobbat szerezte be magának, és az utóbbi időben semmit nem tagadott meg magától, s ez nem csak a lakás berendezésére volt igaz. Az ital, az éttermek és a lányok is mindig azt a minőséget hozták, amit elvárt tőlük a kiadott pénzért cserébe.
A lakás bejárása végén asztalhoz ültek mindketten, a papírmunkát már itt óhajtotta befejezni az értékbecslő. A kérdések furcsamód nem csak a tárgyakat fürkészték. Odáig jutottak a beszélgetésben, hogy milyen álmokat dédelgetett Ed gyermekkorában a hivatásról, a családról. Most mivel foglalkozik, honnan van ennyi pénze. S a már-már tapintatlannak tűnő kérdésekre Edvárd mellét feszítő gőgből felelt. Szinte magától mesélte, kit és mit áldozott fel a pozícióért, hogyan kellett beügyeskednie magát a vezetőségnél.
Megbánta-e a döntéseit? Mikor volt utoljára őszinte és mikor kért bocsánatot az elmúlt időszakban – Ed maga sem tudta. Hogyan nézett szembe a becsapott kollégákkal, ismerősökkel, hogy jóvá kell-e, tud-e ebből bármit is tenni – erre inkább nem gondolt. Önérzetéből fakadó öntömjénezése és a kendőzetlen valóság fojtogató emlékeket hozott felszínre.
Kellemetlen volt válaszolni arra, hogy mikor nézett tükörbe, látja-e botlásait, bűneit? Az értékbecslő nem engedte szabadulni Edvárdot a szituációból. Valami erőnél fogva kényszeresen folytatnia kellett a beszédet és válaszolgatott a leltárszerű kérdésekre, melyek a bosszantó gyermekkori baklövéseit éppúgy érintették, mint a tegnap elütött és úton hagyott macska esetét.
A férfi szúrós kérdései egyre intimebb és elfeledett életpillanatokra vonatkoztak, s nem mondta ki hangosan az értékelést, de Edvárd úgy érzékelte, pontokat ír a lapokra, s valamilyen oknál fogva ezek a pontok nem érik el a megfelelő szintet.
A kávé aromája megkeseredett szájában, gyomra összerándult, Edvárd tudta, hogy ennek itt és most nem így kellene zajlania. Rossz közérzetét az a gondolat tetőzte, hogy miért kérik számon őt, hiszen olyan szépen élt eddig, hiányban nem volt része, épp munkát vált, magasabb fizetésért, magasabb felelősséggel, s ha visszaemlékezik olyan nagyon sosem volt kegyetlen ember, ha szemtelenkedett és érdekeket vizsgált is, csak amolyan általános mértékben.
Az értékbecslő stratégiát váltva egyre több olyan kérdést is feltett Ednek, ami enyhülést hozott szorongatott helyzetében. Felidéződtek anyja egykori biztató szavai, gyermekkori karácsonyok, a tanár néni ítélete, ahogy megvédi őt gonoszkodó társaival szemben, unokaöccse, ahogy arra kéri emelje magasba. Az őszinte szeretet emlékképei segítségével engedett az Edvárd testébe kúszó görcsösség. Mint egy tenyéren eltűnő hópihe, úgy olvadt fel a jegesség benne.
Az utolsó kérdést Edvárd tette fel: mennyit érek? De választ nem kapott. A hórihorgas értékbecslő szürke öltönyében felállt és köszönés nélkül távozott.
Edvárd feleszmélt félkába merengéséből, a férfi után szaladt, feltépte az ajtót, de már csak a tovagördülő autót látta. Felirata most mintha kicsit mást rajzolt volna Edvárd retinájára, mint amikor először látta azt. „Mikor jössz el hozzám? Szívem ártatlanságában jártam házam belsejében.”
P. Tóth Nóra
