Érintő - vasárnapi gondolatok Egri Tibor atyával

János evangéliuma - Jn 12,1-18 (szentiras.hu)

A virágok elhervadnak?

Krisztusban szeretett Testvéreim!

Megérkeztünk. Itt vagyunk a kapunál, és a mai napon át is léptünk rajta. A böjti futás a végéhez közeledik, és látszólag a lemondás, a hosszú lelkigyakorlat után odaértünk ahhoz a kapuhoz, amelyen a mai napon jelképesen mi is bevonulunk Jézussal. A dicsőség kapujához. A virágokkal, pálmaágakkal teleszórt úthoz. A hozsánna kapujához. Ahol végre a hosszú út, a lemondásokkal teljes böjti napok, a kitartó imádság, az önmegtagadás elnyeri méltó jutalmát. Hiszen nekünk, Krisztussal együtt zarándokoló keresztény embereknek is jut a krisztusi dicsőségből. Jut, ahogy jutott a tanítványoknak is, akik büszkén követték a szamárvemhén érkező Mesterüket. Mi is ott állunk mögötte: követjük őt, mint jó tanítványai. Elismerjük az utat ismerő vezetőnknek, akit jó követni. És mi is a többiekkel együtt kiáltjuk: Hozsánna, áldott, aki az Úr nevében jő! Neki és kicsit magunknak is. És ebben az örömteli, felemelő pillanatban mégis azt a címet adtam mai elmélkedésünknek, ami látszólag elrontja és beárnyékozza az öröm pillanatát: „A virágok elhervadnak?”

Mielőtt elmagyaráznám látszólag ünneprontó címválasztásom okát, engedtessék meg, hogy tegyek egy őszinte vallomást. Családom főként hölgy tagjai nagyon nagy lelkesedéssel szeretik a virágokat. Jómagam pedig, figyelmes férfiemberként gyakran lepem meg őket apró kis figyelmességként szeretett virágaikkal. Ilyenkor pedig életbe lépnek a különböző házi praktikák, hogy a friss virágok minél tovább frissek és szépek is maradjanak. Mert az ember alapvetően mindig megpróbálja elnyújtani, még tovább élővé és élvezhetővé tenni életének igazán boldog, kiegyensúlyozott és nyugodt pillanatait. Annak az egyszerű kis virágnak is próbálja meghosszabbítani földi létét, hogy minél tovább élvezhesse a múló pillanat gyönyörűségét.

Amikor a mai evangéliumban Jézus Krisztus dicsőséges bevonulásának történetét olvastuk, a virág jutott eszembe.

Vajon mi történt azokkal a pálmaágakkal és virágokkal, amellyel a bevonuló „Dicsőség Királyát” köszöntötték az ünneplő emberek? Biztos, hogy egy részük menthetetlenül elveszett. Széttaposta a tömeg, vagy Krisztus elvonulása után összeseperték és kidobták őket, mint már használhatatlan dolgokat. De biztosan volt olyan is, amit gondos gazdája a bevonulás után hazavitt, és vázába rakta, hogy még pár napig emlékeztesse őt a nagy napra, amikor találkozhatott a Mesterrel. És volt olyan ember, aki a virágot a könyv lapjai között préselte ki és megszáradása után a háza legszembetűnőbb helyére rakta, hogy soha ne felejtse el ezt az áldott napot, amikor Isten Fia vele is találkozott. Talán nem tévedek olyan nagyot, ha azt gondolom, hogy néhány ember megőrizte a virágot és néhány nap múlva a fájdalom órájában megtört szívvel a kereszt alá rakta, hogy a Szenvedő Emberfiát és önmagát is erősítse, és emlékeztesse a dicsőség perceire a fájdalom óráiban. Ezek lehettek a virágok, a pálmaágak és levelek sorsai. Mind-mind egy egyszerű, ám egyszerűségében mégis tanulságos „életút” és lehetőség.

Nagyon sokat elmélkedünk és gondolkodunk azon, hogy hogyan is élhetjük meg a húsvét misztériumát, ünnepét, hogy az igazán hatással is legyen keresztény életünkre és hitünkre? Hogy az ünnep ne csupán egy kötelezően „letudandó” valami legyen, ami után jól esik a megérdemelt semmittevés és pihenés. Azt hiszem, a válasz keresésében nagy segítségünkre lehet, ha húsvétunkra, mint a bevonulás virágaira gondolunk. Ha az ünnepre, mint az eltaposott és kidobott virágokra gondolunk, akkor valóban csak egy kötelezően letudandó, főzőcskével-takarítással teljes szabad-munkanap lesz, amely talán néhány nyugalmas percet ad, viszont néhány nap múlva már nem is emlékezünk rá. Mert a virág meghal és kidobásra kerül. Azt hiszem, egyikünk sem ilyen ünnepről álmodik.

Kicsivel közelebb járunk az igazsághoz, ha az ünnepet a templomi szertartás után otthonunkba is elvisszük és ott is vigyázunk rá. Ha nem engedjük, hogy a néhány nap csupán „átszaladjon” rajtunk, hanem a kapott lelki kegyelmet, felemelő pillanatot, átimádkozott órát megpróbáljuk konzerválni. Ha engedjük, hogy a nagyhét, a Feltámadás öröme valóban magába rántson bennünket és megérintse lelkünket is. Ha élményeinket a hitünk vázájába rakjuk, reményünk friss vizével öntözzük és szeretetünk gondoskodásával vigyázzuk. Ám még így is lehet, hogy nem mossa át a misztérium életünket, és csupán egy szép, szentimentális élmény marad.

Ezért kell ezt az élményt újra és újra átélni. Mintegy kipréselni és jól látható helyre tenni. Ahol mindig szem előtt van. Ahol mindig megerősít és emlékeztet. Ahol minden Szent Liturgiában újra átélem, megkönnyezem és megünneplem. És ahol, a legnemesebb virág módjára, szinte Főnix madárként mindig újra élővé válik. Mindig újra, eredeti fényében tündöklik. Mindig vígasztal és erőt ad.

Mint az a virág, amely az ünneplő kézből a kereszt alá, vagy talán a Szent Sírba is került. Mert az a virág látta a mindenséget és így vált maga is halhatatlanná. Ott volt az ünneplő kézben a dicsőséges bevonuláskor. Ott díszítette az utolsó vacsora asztalát. Látta az „elsőáldozást”, az első kenyértörést. Sírt az áruló csókjánál. Próbálta a bírákat, az embereket meggyőzni: ne ítéljétek el az ártatlant! Kegyelemért kiáltott, amikor mindenki a „Feszítsd meg”-et üvöltötte. Neki is hullottak a könnyei, amikor Jézus vérét ontották az ostorcsapásokkal, a töviskoronával. Lehajtott fejjel nézte a kereszt alatt háromszor is összeroskadó Élet Urát. És majdnem elszáradt a kereszt alatt, életet csupán Jézus aláhulló vércseppjei adtak neki. Aztán odarakták a sírba, Jézus összekulcsolt kezére, hogy a halál lelketlen és igazságtalan csúfságát szépségével enyhítse. És Ő volt az első, aki új és örök életre kelt, amikor az Élet Ura örökre legyőzte a halált. Ő ott volt. Mert ott akart lenni.

Én melyik virág vagyok, melyik virág akarok lenni? Eldönthetem. El kell döntenem!

Ámen

Az elmélkedést meghallgathatja podcast csatornánkon és a különféle podcast szolgáltatóknál:

Nyíregyházi Egyházmegye on Apple Podcasts

Nyíregyházi Egyházmegye/Podcast on Spotify

Szöveg: Egri Tibor, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye