Pócsi Passió – modern kori tanúságtétel Krisztusról

Máriapócs főterén a nézők fegyelmezetten várják az „előadást”. Dr. Mosolygó Péter kegyhelyigazgató atya köszönti a megjelenteket.

Virágvasárnap délutánján vagyunk, amikor kezdetét veszi Jézus kínszenvedése, a nagyhét. A székek, kordonok, közvetítő állomások úgy vannak kialakítva, hogy a nagy teret bejáró „produkció” mindenhonnan követhető legyen: a helyükön maradók a nagy ledfalon keresztül, az eseményekkel együtt mozgók a tér különböző pontjain láthassák, mi történik.

A Mester besétál Máriával, egyetlen mozzanatba merevedik alakjuk, párbeszédük, a nagyhetet elregélő népi ének a hangszórókból hallatszik.

Amikor a Jézust alakító görögkatolikus pappal újra találkozunk, a színészi gárda élén vonul fel: római katonák, főpapok, Júdás, az áruló, a nép, Veronika, Cirenei Simon, Mária stb. jönnek vele, elvegyülnek a 21. század emberével, akik telefonnal, kamerákkal örökítik meg a Pócsi Passiót vagy csupán annak egy szeletét, hogy hazavigyék magukkal a látottakat, hallottakat, netalán átélteket. Hiszen valamilyen módon mindannyian bevonódnak most a szenvedéstörténetbe. A nagyheti népének is erre buzdít:

Keresztények sírjatok,

Mélyen szomorkodjatok.

Keseregjen minden szív,

Aki Jézusához hív.

Nincsen abban irgalom,

hozzád buzgó fájdalom,

aki téged meg nem szán,

ó Jézus, a keresztfán.

A hozsannázó nép pálmaágakkal köszönti a Mestert, aki szamárral érkezik Jeruzsálembe. Innentől a bibliai jelentek sora jelenik meg a különféle helyszíneken: ima az olajfák hegyén, Jézus elárulása, Júdás csókja és öngyilkossága, Krisztus megaláztatása Heródes és Pilátus előtt.

Jézus megostorozása, töviskoronával való megkoronázása a kegytemplom kettős tornya előtt megérintő jelenet: nemcsak a szimbolikus-realisztikus ábrázolás, de a szereplők szemében megcsillanó könnyek, és a zene miatt is.

Az előadás azonban nem hatásvadász. Arra törekszik, hogy Krisztus útját a Koponyák hegyére a hívek szeme elé állítsa: nem professzionális a játék, hiszen amatőr színészek adják elő, s főképp azért nem az, mert ez nem játék. Számukra a valóság egy szelete, melyben Krisztus értük is meghalt – egykoron, s megváltja őket és minket, akik hiszünk benne újra és újra kétezer éve.

A fák harsány zöldje és fehér virágai körülöttünk, a tavasz enyhe sugarai és a lágyan fújdogáló szél nem követi le azt az ítéletidőt, melyet Krisztus halálakor feljegyeztek, de a jelenbeli Jézus és a két lator valóságosan keresztre kerülnek – ha mégoly kíméletes módon is. Itt csendül fel a Miatyánk egy ismert zenei feldolgozása, valamint az utolsó szavak és a sóhaj, mellyel a sírba tér Jézus.

A kereszt alatt felismerhető formát ölt Andrea Mantegna reneszánsz festő perspektívája: ahogyan az a Halott Krisztus siratása című festményén ismert.

A keresztről való levétel után hamarosan a körülálló bámészkodók is bekapcsolódhatnak az énekbe, mellyel nagypénteken kísérik a halotti leplet minden görögkatolikus közösségben: „Az istenfélő József levevén a fáról a te legtisztább testedet, tiszta gyolcsba göngyölé, és illatos szerekkel ellátva új sírba helyezé”. A stáb levonul a színről.

Felhangzik a taps, mely nem azért erőtlen, mert nem tetszett a színészi játék: nem esik jól a keresztény embernek megtapsolni azt az emberi kegyetlenséget, mellyel halálba küldtük Megváltónkat. De a csapat igenis megérdemli a tapsot. Közülük sokan évről évre vállalják, hogy pilátusok, júdások, lökdösődő tömeg, áruló péterek és kegyetlen katonák legyenek: saját és mások hitbéli épülésére, modern kori tanúságtételként Krisztusról.   

A misztériumjáték megelevenítői – mintegy harmincan – még egyszer, utoljára visszatérnek. Pindzsu István atya, görögkatolikus pap, a kegyhely Családvár Zarándokházának igazgatója megköszöni társainak és a rendezést vállaló Tamás Lászlónak a helytállást, az áldozatot, a tanúságtételt, a nézőknek, hogy újra megnézték a Pócsi Passiót, a támogatóknak, többek között Máriapócs Város önkormányzatának és az élő közvetítés és a technikai hátteret biztosító kollégáknak a munkát.

A produkció véget ér. De a legnagyobb attrakció csupán most kezdődik. Az isteni csoda felé, melyre minden évben várunk, még csak most indultunk el igazán. A valódi kereszthalál és feltámadás, a krisztusi megváltás misztériuma, a húsvét még – ha úgy tetszik – a színfalak mögött várja a függöny felgördülését.    

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye